Sürgető vágyak

(Bella)


A szomjúság okozta égetés már elvette a józan eszemet. Jasper hiába ordított, szidott és könyörgött a másik teremből, semmi másra nem tudtam gondolni, csak a vérre. Tisztán hallottam a szűk mellkasba szorult apró szív rémült kalapálását, fájdalmasan élesen éreztem az erekben keringő vér őrjítő illatát, és a levegő sietős áramlását a ziháló tüdőben. Az izmaim megfeszültek, a fogaim fenyegetően kivillantak és készen álltam arra, hogy prédámmá fogadjam az előttem álló élőlényt.
A kislány szemei kikerekedtek, miközben lassan, vicsorogva közelítettem felé…


3 hónappal ezelőtt


Edward a gyerekekért ment az iskolai előkészítőbe, így bőven volt időm a tervem végrehajtásához. Tudtam, hogy hazafelé jövet úgyis megállnak a cukrászdánál, ez amolyan hagyománnyá vált az elmúlt hetek során. Bár az ikrek főleg állati vért fogyasztottak, és nem különösebben rajongtak a normális, emberi ételekért, a fagyiért majd’ megvesztek. A jeges nyalánksággal bármikor meg lehetett őket vesztegetni és ezt a családunk tagjai elég sokszor ki is használták. Főleg Alice és Emmett. Előbbi a közös vásárlásaikat akarta leplezni, míg utóbbi inkább a hajmeresztő szórakozási ötleteit. Az elején még zsörtölődtem, ahogyan azt egy jóravaló feleségtől és anyától elvárható, de később kénytelen voltam beletörődni a megváltoztathatatlanba. Soha nem tudtam volna rávenni őket egy kis nagynénis-nagybácsis támogatásra, de nem is akartam. Hiszen úgy szerettem őket, ahogy voltak. Alice, az örök optimista, mániákusan vásárolgató látnok, Emmett, akinek sosem kellett a szomszédba menni egy olcsó, néha már az ízléstelenség határát súroló poénért, Rosalie, akinek a felszíni hiúsága mélyén egy nagyon is érző szíve volt. Ott volt Esme, mindenki anyukája, aki annyira telítve volt szeretettel, hogy bőven jutott belőle mindannyiunknak, Carlisle, az állhatatosság és önuralom mintaképe, aki azonban vihogó kisgyerekké vedlett át, mikor az „unokáival” játszott, Jasper, a világ legtehetségesebb hadvezére és nem mellesleg az, aki minden őrültségben benne volt, ha Eden és Sunday rávették a maguk ártatlannak tűnő módján.
És ott volt Edward, az én sápadt holdsugaram. Hosszú utat jártunk be együtt, osztoztunk nehézségben és boldogságban, mély fájdalomban és felhőtlen örömben. Bármilyen távol is voltunk egymástól, bármennyi akadályt is gördített elénk a sors, örökre össze voltunk kötve Isten és ember – ez esetben vámpír – előtt. Ismertük egymás minden porcikáját, jó és rossz tulajdonságait. Nem volt közöttünk színlelés, nem voltak titkaink. Úgy szerettük egymást, ahogy voltunk. Szükségünk volt a másikra. Szívem és lelkem minden szeretetével imádtam őt, rajongva szerettem, és ezt ki is akartam mutatni, más módon, mint ahogy azt eddig tettem.


Mosolyogva néztem fel a konyha falán díszelgő naptárra – takaros kellék, mint oly sok minden ebben a házban, hiszen nekünk, akik tökéletes memóriával voltak megáldva, semmi szükségünk nem volt ilyen emlékeztetőkre. Június huszadika volt, ami azt jelentette, hogy Edward hivatalosan is átlépte a 110 évet. Vigyorognom kellett a gondolatra, hogy már ilyen „idős”, hiszen mind külsőleg, mind belsőleg megmaradt fiatalnak, főleg, mióta megvoltak a gyerekek is. A háta mögött lévő éveket talán csak az élettapasztalatán lehetett nyomon követni, de ezt is csak az tudta róla, aki igazán közelről ismerte. Érthető okokból embereknek nem dicsekedett az életkorával, ismerős vámpírok pedig ritkán jártak át „látogatóba”.


Ajtócsapkodás térített magamhoz az álmodozásból. Ijedten vettem észre, hogy rengeteg időt elpazaroltam, és jócskán késésben voltam. Átsétáltam a nappaliba, és szembekerültem Emmett önelégülten vigyorgó fejével. Még sóhajtani sem volt időm, mielőtt belekezdett volna az újabb piszkos fantáziájának ecsetelésébe.
- Kész vagy életed egyik legmozgalmasabb éjszakájára? Ha gondolod, mi kiruccanhatunk pár órára, csak hogy a tiétek legyen az egész ház. Legalább nem kell fojtott hangon nyögdécselnetek – felröhögött a saját poénján és rám kacsintott.
Tehetetlenül megforgattam a szemeimet és igyekeztem némán elmenni mellette. Tudtam, ha csak egy szót is szólok, végleg el fogok késni. Emmettnek be nem állt a szája általában és most erre volt a legkevésbé szükségem. Alice húzta keresztül a számításaimat. Magában rötyögve betáncikált az ajtón, lehuppant a bátyja mellé a kanapéra és pont olyan vesébe látóan nézett rám, mint az előbb említett jómadár.
- Annyira szép lesz! Láttam! Jaj, Bella, ennél szebb ajándékot nem is adhatnál neki! – lelkendezett Alice tapsikolva.
- Kérlek, ne előtte! Tudod, hogy milyen Emme… - tovább nem jutottam, mert az említett szemi már fel is csillantak, és rám bámulva lassan ördögi vigyorra húzta a száját.
- Mesélj csak Em bácsinak, hugi! Mit is fog a mi kis gerlepárunk művelni? – bősz szemöldökhúzogatás kíséretében oldalról bökdösni kezdte Alice-t, aki először elmélyülten engem figyelt, majd hatalmas mosollyal az arcán Emmett felé fordult és rákacsintott.


Félig dühösen, félig beletörődőn fújtattam egyet és szó nélkül elindultam az emeletre. Még el sem hagytam a lépcsősort, de már hallottam, ahogy Emmettből kibújik a perverzség, és hol Alice-t faggatta arról, amit látott, hol ő igyekezett „színesebbé tenni” az esténket. Tehetetlenül megráztam a fejem és beléptem a szobánkba. Bár volt saját házunk, a mi kis kuckónk, mégis több időt töltöttünk itt, mint odahaza. Edward bútorai még mindig ugyanott álltak, ahol a megismerkedésünkkor, a ruhái a szekrényben lógtak, azzal a különbséggel, hogy most már az enyémek is ott voltak mellette. Mosolyogva simítottam végig rajtuk, majd a fürdőszoba felé indultam. Gyorsnak kellett lennem, mert Edward és a kicsik bármelyik pillanatban betoppanhattak. Bár a testem nem érzékelte a hideget, tehát nem fázhattam, azért a vizet jó forrón engedtem a bőrömre. Pár perc áztatás után újjászületve másztam ki a zuhany alól, magamra tekertem egy törülközőt és úgy, ahogy voltam, visszaindultam a szobába. 
Alig tettem meg néhány lépést, amikor Jasperbe botlottam. A szemei elkerekedtek, de gyorsan erőt vett magán, és illemtudóan elfordult. Még élénken élt az emlékezetemben a legutóbbi ilyesfajta, kínos találkozásunk, ezért a lehető leggyorsabban elslisszoltam mellette és becsaptam magam mögött az ajtót. Átkoztam magam, amiért nem vittem magammal a ruháimat is. Nagyon reméltem, hogy ez most kivételesen nem jut vissza Edwardhoz, bár, mint mindig, ez is hiú reménynek számított. Nem volt olyan dolog ebben a családban, sőt, az egész városban, amiről a férjem nem tudott volna. A képessége jócskán próbára tette a találékonyságomat, mert nekem ugyan nem látott a gondolataim közé, de mindenki másnak, aki segített, igen.
Épp ezért kellett gyorsnak lennem. Magamra kaptam a gondosan előre kiválasztott ruhát, megigazítottam a hajam, belebújtam a szandálomba, és már indultam is. A nappaliban Alice még elkapott, átölelt és sok szerencsét kívánt.


Miközben az erdő felé futottam, magamban még ellenőriztem, hogy mindent beszereztem-e, amire szükségem volt. Végigvettem minden apró kelléket, és úgy gondoltam, hogy a tőlem telhető legjobb munkát végeztem. Amikor elértem a célomat, egy percre megálltam és aggódni kezdtem. Ahogy végigfuttattam a tekintetemet a réten, elöntött egy furcsa bizonytalanság. Mi lesz, ha nem tetszik neki? Bár a lelkemet is beleadtam abba, hogy a rétből mesevilágot varázsoljak, hirtelen gyerekesnek, kicsinyesnek látszott az egész. Egy kívülálló számára tökéletesnek tetszettek a nagy buzgalommal feldíszített fák, a szétszórt virágok és a rét közepén, takaros halmokba rendezett párnák, de valami hiányzott, és nem jöttem rá, hogy mi. Végül úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, inkább örülök az előttünk álló óráknak. A gyomrom minden nesznél összerándult, nagyon vágytam már Edward karjaiba, érezni akartam, ahogy a bőre az enyémhez simult, ahogy az ajkai ostromolják az enyémeket, ahogy lassan, szenvedélyesen feloldódunk egymásban. Előre örültem annak, hogy egy kicsit kettesben lehetünk, mert az ikrek, na meg ilyen család mellett nem sok alkalma volt az embernek romantikázni. Persze, igyekeztünk minél több időt csak egymással tölteni, de számtalan alkalommal keresztülhúzta a számításainkat egy-egy váratlanul bekövetkezett esemény. Hol Alice-nek volt halaszthatatlan vásárolgathatnékja, hol Emmett tolakodott be szokásához híven a privát szféránkba, hol a gyerekek nem bírtak magukkal. Mindennél jobban szerettem a családomat, de néha már túl sok volt belőlük. Lehunyt szemmel, a külvilágot teljesen kizárva álmodoztam az elkövetkezendő pár óráról, teljesen átadtam magam az ábrándjaimnak.


Valószínűleg épp ezért nem vettem észre, ahogy valaki a hátam mögé lopakodik. Mikor közvetlenül mellém ért, megszólalt bennem a vészcsengő, de elkéstem. Az idegen a vállamhoz ért, és engem elnyelt a sötétség.


Amikor kezdtem magamhoz térni, azonnal rájöttem, hogy már nem a réten vagyok. Sötét volt, annyira sötét, hogy még a kifinomult vámpírlátásommal is csak nehezen tudtam kivenni a terem körvonalait. Egy pinceszerűségben lehettem, bár a fekete falak magassága és az azokról csöpögő víz inkább veremhez tette hasonlóvá. Nyögdécselve igyekeztem felülni a kemény, homokos földről. A fejem majd’ felrobbant, üvöltve tiltakozott a mozgás miatti fájdalom ellen. Két kézzel fogtam közre a koponyám, miközben nagy nehezen függőleges helyzetbe tornáztam magam. Elég sokáig tartott, de végül sikerült. Kimerülten dőltem neki a falnak, sosem éreztem még magam ennyire gyengének. Nagyon rémisztő és egyben bizarr érzés volt vámpírként tehetetlennek érezni magam. Lassan, a fejemet szinte nem is mozgatva körbenéztem, hátha találok valami kapaszkodót, hol is vagyok tulajdonképpen. Reménytelenül szemléltem a felettem tornyosuló falakat. Az előttem lévő falon észrevettem egy halvány fénycsíkot, de nem tudtam kivenni, hogy mi is az.
Teljesen összetörve roskadtam ismét magamba, máson sem járt az eszem, csak a családomon. Fogalmam sem volt, mi lehet velük, vajon jól vannak-e, vagy ők is csapdába estek, mint én.
- Mi történt velem? – súgtam csendesen magam elé, nem remélve választ a kongó falaktól. Váratlanul meghallottam egy halk hangot valahonnan mellőlem.
- Bella? Bella, te vagy az? – ismerős volt, de először nem tudtam beazonosítani, honnan. De amint megvilágosodtam, tapsolni tudtam volna az örömtől.
- Jasper! Jézusom, de örülök, hogy itt vagy! Vigyél ki innen, kérlek! – minden erőmet összeszedve a fal mellé húzódtam, a kezemet rátapasztottam és úgy hallgatóztam.
- Bella, hál’ Istennek, hogy életben vagy! Jól vagy? Nem sérültél meg? – kérdezte Jasper nyugtalanul. Melegség költözött a szívembe annak láttán, hogy így törődik velem.
- Nem, jól vagyok – a fejem lüktetve tiltakozott a kijelentés ellen, de nem akartam nyugtalanítani Jaspert.
- Remek. Az én fejem szét akar esni – hallottam egy tompa puffanást, majd Jasper felnyögött.
- Jazz?! Úristen, Jazz, minden rendben? Mi történt? – pánikba estem, mert nem tudtam, mi lehet vele.
- Semmi gond. Csak eldőltem. Pokolian éget a fejem – nagyon furcsa volt hallani, ahogy a mindig erős, mindig magabiztos Jasper fájdalommal küszködik.
- Nem tudod, hol lehetünk? És egyáltalán, mi folyik itt? Miért hurcoltak el miket? – a kérdések felbolydult méhkasként kavarogtak a fejemben, nem értettem semmit.
- Azt hiszem, én csak potyautas vagyok. Alice utánad küldött, hogy nyugtassalak meg, mert látta, hogy kissé kiborulsz. Épp akkor értem oda, amikor az a nő valahogy elkábított. Ezek után én is megkaptam a magam altatóadagját – Jasper felsóhajtott a mondat végén, de szinte tapintani lehetett a feszültséget, ami belőle áradt.
- Várj, milyen nő? – a kérdésem már-már visításként hangzott, annyira megdöbbentem.
- Nem emlékszel? Volt ott egy vámpír. Illetve nem is egy, de ez most mellékes. Szóval a nő hozzáért a válladhoz és te összeestél. Megpróbáltam segíteni neked, tényleg, de lefogtak és a nő engem is elkábított. Sajnálom, hogy nem tudtam tenni semmit. Az egész az én hibám – az előbbi zaklatottságát felváltotta a bűntudat. Nem bírtam elviselni, hogy magát okolja olyasmiért, amiről nem tehetett.
- Jazz, ezt most fejezd be! Le sem tagadhatnád, hogy Edward testvére vagy! Miért lenne a te hibád? Ne ostorozd magad mások bűneiért, kérlek! Ki tudja, ha te nem lettél volna ott, én már halott is lehetnék. Szóval, kérlek… - nekitámasztottam a homlokomat a nedves köveknek és igyekeztem elnyomni a szemembe szökő csiklandós érzést. Rettegtem, ki voltam merülve és egyáltalán, pocsékul éreztem magam a bőrömben.
- Megértem az álláspontodat, de neked is értened kell az enyémet. Emlékszel, mikor elmeséltem az átváltozásomat és az azt követő éveket? – bőszen bólogatni kezdtem, de hamar rájöttem, hogy ő ezt nem láthatja.
- Igen, persze, hogy emlékszem. Hogy is felejthetném el? – a költői kérdésre nem vártam választ, de nem is érkezett.
- Mindegy is… Szóval, amíg ember voltam, nem láttam sosem igazi csatát. Az volt a dolgom, hogy a harc elől menekülő civileket biztonságos helyre kísérjem. Ennek ellenére én lettem minden idők legfiatalabb hadnagya a texasi seregben. Amikor találkoztam Maria-val és a többiekkel, épp egy ilyen menekítés kellős közepén voltam. És ők ott álltak a tóparton, gyönyörűen és védtelenül… Akkor még nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy ők nem egészen abba a súlycsoportba tartoznak, mint az olyan egyszerű, földi halandók, mint jómagam. Tehát, csak álltak ott, mosolyogtak, és mintha valami idegen, számomra nem ismert nyelven kommunikáltak volna egymással. Aztán az egyikük elindult felém, átkarolt és az ajka a nyakamra tapadt…
Három nappal később zavarodottan ébredtem. Maria készségesen válaszolt a kérdéseimre, mellettem volt, mégis, sosem éreztem magam annál magányosabbnak, mint akkor. Féltem, sőt, rettegtem attól, ami lett belőlem és ezen az sem segített, hogy folyton éreznem kellett Maria vágyát, hol a harcra, hol rám. Az érzelmei annyira elhomályosították az enyémeket, hogy a végén már én magam is elhittem, szerelmes vagyok belé. Lázas, sürgető szenvedélyben égtünk mi ketten, de soha nem volt köztünk igazi, mély és őszinte érzelmi kapocs. De ezzel még képes lettem volna együtt élni. Azt viszont már nem nyelte be a gyomrom, amikre kényszerített. A maga hízelgő módján rávett arra, hogy helyette én öljem meg az újszülöttkorból kilépő, gyengülő katonáit. Éreztem minden érzésüket, belefolytam a fájdalmukba, elmerültem benne és átadtam magam neki. Ez a kín megölt mindent, és nem távozott sosem, csak mélyebbre rágta magát a halott, álmatlan csontjaimba. És ez a valami, ez a szenvedés élt. Nem valami puha könnyes dolog volt ez, amit az emberek általában éreznek – vagy úgy hiszik, hogy ezt érzik. Nem ez kemény volt, mint a kő, és tűzként égetett. Kiégette a szívemet, tonnányi súllyal nyomott össze bennem minden emberit, ami még odabent lakozott. Mindent elpusztított, és hiába éltem még, hiába tettem a dolgom, belül meghaltam. Minden, amit valaha valósnak hittem, véget ért. Kiabálni akartam, azt akartam mondani: NEM!, de nem voltam rá képes. Csak hagytam, hogy bábként mozgasson, az érzelmeim rabjaként tengettem az életemet és tettem, amit tennem kellett. De az a mérhetetlen fájdalom, szenvedés és értetlenség, ami belőlük áradt, egy idő után felhalmozódott bennem és már nem voltam képes arra, hogy magamba fojtsam. Megelégeltem az egészet, és két barátom segítségével eljöttem onnan. Aztán találkoztam Alice-szel és ő visszaadta az önmagamba vetett hitem. De az a sok elvesztett élet… - Jasper szavai elakadtak, tisztán hallottam, ahogy az oxigén zihálva jut be a tüdejébe, hogy aztán szinte sírásként távozzon onnan. Már meg sem próbáltam elfojtani a sosemvolt könnyeket, láthatatlanul ömlöttek a szemeimből.
- Jazz, én… Istenem, Jazz… - a szavak egyszerűen megakadtak a torkomon, nem voltak hajlandóak engedelmeskedni az akaratomnak.


És mintha az elménk valahogy összekapcsolódott volna, tökéletesen megértettem őt. Éreztem mindazt a kíméletlenül lélekbe rágó fájdalmat, amit ő, hallottam a halálsikolyokat, mielőtt az erős kezek véget vetettek volna az életeknek, láttam a rémülten kitáguló pupillákat, mikor rájöttek, mire megy ki a játék. Zokogtam és kínlódtam magamban, megismertem a tehetetlenség legocsmányabb fajtáját, bármit megtettem volna a barátomért, testvéremért, hogy elűzzem a múlt árnyait és ismét mosolyt varázsoljak az arcára, mégsem tudtam tenni semmit, és ez elképesztő dührohamot váltott ki belőlem. Haragosan csapkodtam magam mellett a talajt, a bennem tomboló indulatok ki akartak törni belőlem egyetlen, végső megnyilvánulásban. Látatlanban is gyűlöltem, mélységesen megvetettem mindent és mindenkit, aki ilyesmire kényszerítette Jaspert. Az érzelmek csak lassan csillapodtak, mint mikor a nagy lánggal lobogó tűz csendesen huny ki parázsló hamuvá. Aztán, ahogy a szél a pillekönnyű hamut, úgy sodorta ki belőlem is az együttérzés a haragot. Annyira átöleltem volna őt, csak hogy tudja, mellette állok, de az átkozott falak miatt ezt sem tehettem meg. Rengeteg mély levegőre volt szükségem, hogy uralkodni tudjak magamon, de végül sikerült.
- Remélem, ezt nem érezted – motyogtam magam elé, tudtam, hogy úgyis meghallja.
- Ami azt illeti, semmit sem érzek. Nagyon furcsa érzés… - hallottam a hangján az álmélkodást.
- Semmit? Ez hogy lehet? – a döbbenet végigcikázott rajtam, lázasan kerestem a megoldást erre a rejtélyre.
- Nem tudom. Neked megvannak a képességeid? – kérdezte kíváncsian. Lehunytam a szemem és a pajzsomra koncentráltam, de nem történt semmi. Összezavarodtam.
- Nem, nem működnek. De vajon mi… - a válasz meteorként csapódott a gondolataim közé.
- Bella? Bella! – Jasper idegesen kopogtatta a falat a fejem mellett.
- Nem, semmi gond, csak… Azt hiszem, tudom miért vagyunk leblokkolva. Emlékszel a házra Oroszországban? Meg a szobára, ahol foglyok voltunk? – ostoba kérdés volt, hiszen mindenre emlékeztünk, ami valaha is történt velünk.
- Igazad lehet… Az a ketyere akkor is bevált… Már csak azt kellene kitalálni, hogy jussunk ki innen… - teljesen elmerült a gondolataiban, azzal volt elfoglalva, amihez igazán értett: haditervet kovácsolt.


Csendben maradtam, nem akartam zavarni. Váratlanul lépéseket hallottam, majd nyikorogva kinyílt az ajtó, elárasztva fénnyel a termet, ahol voltam. Hunyorognom kellett, szükségem volt egy kis időre, amíg hozzászoktam a hirtelen jött, erős fényhez. Az ajtónyílásban három alak állt. Amikor felismertem az egyiküket, elakadt a lélegzetem. Hogy képzeli ezt?
- Roppant megható beszélgetés volt, kedveseim. Talán el is érzékenyültem volna, ha nem lennének terveim veled – a bíborszínű szemek rám villantak, mohón figyelték a reakciómat. Nem okoztam csalódást.
- Aro?! – csak hápogni tudtam.
- Teljes életnagyságban. Hát nem örvendsz, hogy ismét találkoztunk? – hiénákat megszégyenítő mosolya kiszélesedett, szemei csillogtak a biztosan remélt győzelemtől. Felfordult a gyomrom.
- Mi ez az egész már megint? – kibukott belőlem az első kérdés, ami eszembe jutott.
- Megmondtam, hogy még tárgyalunk az ajánlatomról. És mivel önszántadból sosem kerestél volna fel, úgy döntöttem, az alkalomhoz jobban illő környezetben fogunk beszélgetni. És mivel arra már rájöttél, miért nem működik a képességetek, a témát mellőzhetnénk is. Rátérhetünk a második pontra. Csatlakozz a Volturihoz! – lágyan egybekulcsolta a két kezét, és úgy nézett rám, mintha a világmindenség legnagyobb kegyét nyújtotta volna át ezüsttálcán.
- Soha! Még akkor sem… - szenvedélyes kifakadásomat meg sem hallgatva hátat fordított, és elindult kifelé.
- Meglátjuk, mit felelsz akkor, ha néhány hétig éhezned kell. Ja, és mielőtt elfelejtem… Üdvözöllek Volterrában! – kárörvendő kacagása még akkor is a fülemben csengett, mikor a léptei már rég elhaltak a zegzugos, sötét falak között. Teljesen le voltam fagyva. Volterra? VOLTERRA?! Mit keresek én itt? És Jasper…
- Bella, jól vagy? Figyelj, nem kell megijedni, csak az erejét fitogtatja. A többiek hamarosan ránk találnak, és akkor… – Jazz megnyugtatásnak szánt monológja új félelmet ébresztett a szívemben.
- Nem, Jasper, azt nem lehet! Nem jöhetnek ide! - a rám törő pánik iszonyatos erőt adott, így képes voltam végre felkelni és üvöltve, sírva és zokogva ütöttem a falat, semmi eredménnyel. Mindenáron ki akartam jutni, ha kellett volna, a saját két kezemmel bontottam volna le azt az átkozott helyet. Aztán a düh tényleg sírásba fulladt, hüppögve rogytam le ismét a fal mellé, átkaroltam magam és úgy ringatóztam, ahogy az anyák ringatják a gyerekeiket. Mégsem hozott igazi megnyugvást, mert más ölelő karokra vágytam, de tudtam, hogy talán már sosem kaphatom meg őket. A félelem és a magány beszivárgott a vérembe és elárasztotta a lelkemet. Egyedül voltam a világban.
- Igazad van. Sosem hagynám, hogy Alice is átélje ezt… - Egy tompa hangból ítélve Jasper is nekidőlhetett a falnak. Csend telepedett a környékre.


***


Jó néhány hete ülhettünk már a celláinkban. Nem sok mindent tehettünk, így az idő java részében beszélgettünk. Jasper elmesélte, milyen volt, amikor találkozott Alice-szel, mikor hozzákötötte az életét, beszélt arról, mekkora szenvedést jelentett neki, mikor megjelentem náluk és arról is, hogy tette túl magát rajta. Érdeklődve, néha kacagva, néha sírva hallgattam őt, teljesen bele tudtam élni magam az életébe. Én magam nem soka beszéltem, hiszen szinte mindent tudott rólam, az érzéseimen keresztül belelátott a mindenkori helyzetembe. Ezek a beszélgetések segítettek elterelni mindkettőnk figyelmét arról a tényről, hogy nagyon régóta vadászhattunk. A szomjúság égette a torkunkat, tévképzeteket okozott, és egyáltalán, megőrjített minket. Napról napra egyre gyengébb lettem, a végén már csak feküdni tudtam a padlón és a lélegzetvételeimet számoltam.
Egy nap, nem is tudom, mennyivel azután, hogy magunkra hagytak minket, ismét kinyílt az ajtó és Aro jelent meg a küszöbön.
- Meggondoltad magad, húgom? – nyájas hangon, behízelgőn beszélt, de sem ez, sem a több hétig tartó éheztetés nem vett rá arra, hogy megváltoztassam a véleményemet.
- Megmondtam, soha nem fogok a rabszolgád lenni! – kiáltottam, már amennyire egy reszketeg nyikkanást annak lehet nevezni.
- Meglátjuk… Hozzátok! - kiáltott a háta mögé. Amint megláttam, kit hoznak elém, összeszorult a gyomrom. A kislány észveszejtően gyönyörű volt, szőke haj puha csigákban omlott a hátára, zöld szemei kerekre nyíltak a rémülettől. És a szíve… hevesen dobogott a szűk kis mellkasban, megőrjítve engem azzal, hogy friss, tápláló vért pumpál minden egyes összehúzódással. A méreg termelődni kezdett a számban, és miközben az eszem sikítva kiabált a fejemben, hogy nagyon nem helyes, amit tenni készülök, a testem megadta magát az ösztöneimnek.
- Bella, ne! Csak ezzel akar rávenni, hogy maradj! Ne, Bella, gondolkozz! A fenébe, állj már le! Ne tedd ezt, kérlek! – Jasper hangja mintha vékony hártyán át karcolta volna a tudatomat, nem volt képes igazán mélyen elérni.
Mélyen legbelül tudtam, hogy mit akarok tenni, és hogy nem kellene, de már nem tudtam parancsolni a bennem élő, vérre áhítozó szörnyetegnek. Hívogatott a vékony bőr alatt gyorsan pulzáló véna, az illata kitörölt minden józanságot belőlem.


A kislány ijedten rezzent össze, mikor a szám a nyakára tapadt…