Köszönet-novella :)

    A nyár forgószélként söpört végig a városon, minden szegletébe bekukkantott és megtöltötte azokat a színeivel, a melegségével, az illatával. Forks se perc alatt felbolydult, a mindig komor és esőtől csillogó utcákat ellepték a rövidnadrágos, pólós és napszemüveges emberek, a fiatalok autóiból dobhártyaszaggatóan szóltak a szezon legújabb slágerei, a boltok kirakatait megtöltötték a szalmakalapok, a fürdőruhák és az utazásra felszólító prospektusok. Felszabadító érzés volt végigsétálni a városon, végre nem kellett félméterenként pocsolyákat kerülgetni és állandóan készenlétben tartani az esőkabátot, mert a nap fényesen és forrón mosolygott le a földre, mindent beterítve a nyári életérzéssel. Valóban az volt, egyfajta életérzés, az ember ilyenkor elfeledkezett arról, hogy mennyi befizetetlen számla lapul a konyhai fiókban, hogy a kocsi hűtőjét meg kellene nézetni, hogy a gyereknek új cipő kell majd a télre. Hacsak néhány órára is, de mindenki újra fiatal tinédzsernek érezhette magát, esetleg gondtalan főiskolásnak, így bátran ehetett egy jégkrémet a párjával, leülhetett a verandára a barátaival vagy csak vehetett egy mély levegőt és teleszívhatta a tüdejét friss, új életre keltő oxigénnel és elmerülhetett a nyárban.


Imádtam ezt az időszakot, még itt, Forksban is, ahol még a nyár is furcsa módon nyirkos volt, nem úgy, mint Phoenixben, a forróság igazi városában. Halvány mosollyal lépkedtem a kocsim felé, igyekeztem minden apró kis napsugarat kihasználni és elraktározni mélyen a sejtjeimben, felkészülve a hideg, borongós és kegyetlen télre.
Mert a nyár nemcsak a gondtalanságot hordozta magában, hanem az elmúlás veszélyét is, hiszen ahogyan azt már oly sok, nálam sokkal bölcsebb ember elmondta, a boldogság rövid életű, kivéve, ha nem teszünk ez ellen valamit. És bár az időjárásra nem voltam képes hatással lenni, a boldogságomat én magam alakítottam.


Ezért is vágtam be magam a kocsiba, hajtottam át a városon, végig a régi erdei úton, egészen egy csupa üveg, lenyűgöző palotáig, ahol már várt rám az én személyes csodám, minden boldogságom megtestesítője. Féloldalas mosollyal az arcán támaszkodott a falnak, majd amikor leállítottam a motort, ellökte magát és felém sietett. Eleinte lassú léptei a kocsim orrához érve villámgyorsra váltottak, így, mire kinyitottam az ajtót, már az Ő hűvös kezére támaszkodva szállhattam ki. Elvigyorodtam.
- Roppant romantikus! – nevettem Rá.
- És a legjobbat még nem is láttad – a hangja bűnös ígéreteket hordozott magában, felsejlett benne az adni akarás vágya, amitől jólesően megborsództam.
- Alig várom, hogy láthassam – súgtam az ajkára, mikor gyengéden az enyémre hajolt, hogy csókot adjon.


Amint megéreztem a száját az enyémen, mintha elvágták volna a filmet, semmire és senkire nem figyeltem, csak rá, magamra és a kettőnkből életre kelt vágyra. Az ő karjai a csípőmre fonódtak, míg az enyémek a nyakára, így húzva egymást még közelebb, mert a legcsekélyebb távolság is kínszenvedést okozott mindkettőnknek. Ajkaink szorosan egymáshoz préselődtek, nyelve játékosan végigtáncolt az enyémen, majd édesen belesóhajtott a csókba és elengedett. Szívem szerint azonnal utánakaptam volna, de tudtam, mit gondol a közöttünk lévő testi kapcsolatról, így inkább kissé csalódottan hagytam, hogy Ő irányítson.
- Bella… - suttogta a hajamba, miközben a keze a hátamat simogatta.
- Hmm? – értelmesebb válaszra nem futotta tőlem, mert még mindig az előbbi gyengédség hatása alatt álltam.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?
- Aham… - motyogtam, de már volt bennem egy rejtett sejtés, hogy valamit akar tőlem. Akkor szokott ilyen hízelgő lenni, ha kérni akart valamit, amit valószínűleg magamtól sosem tennék meg.
- És ugye azt is tudod, hogy a családom is imád?
- Igen – nem akartam én rákérdezni, kíváncsi voltam, mi a célja ezzel az egésszel.
- És te is szereted őket, igaz?
- Persze – láttam rajta, hogy a nem túl eredeti, egyszavas válaszaim kissé elbizonytalanítják, de aztán vett egy mély levegőt, és a szemembe nézett.
- Na, jó, figyelj, elmondom, mi a terv, aztán megbeszéljük, mennyire értesz egyet vele, rendben? – a szemei olyan könyörgőn néztek rám, hogy nem bírtam megállni és vigyorogni kezdtem.
- Oké – bólintottam.
- Szóval, Alice kitalálta, hogy mivel egy darabig számunkra nem túl megfelelő az idő, ezért elutaznánk úgymond nyaralni, ahol senki nem láthat meg minket és élveznénk kicsit az életet, és… szóval arra gondoltam, talán te is szívesen velünk tartanál, mármint, ha nincs egyéb dolgod természetesen, mert akkor én itt maradok, és nem megyek sehová. Nos, mit szólsz? – olyan gyorsan hadart, hogy nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy egyáltalán megértsek belőle valamit. De amint a szavak mondatokká és gondolatokká álltak össze a fejemben, már tapsikoni tudtam volna örömömben.
- Ez egy fantasztikus ötlet! – a nyakába ugrottam, és szorosan átkaroltam a nyakát. Meglepődhetett a reakciómon, mert már éppen csúsztam volna lefelé róla, mikor megtartott a derekamnál fogva és magához ölelt.
- Tényleg? Biztos vagy benne? – valamiért állandóan egyfajta megfelelési kényszerben szenvedett, így mindig megerősítést várt minden kérdésénél.
- Igen, tényleg, biztos vagyok benne. Mi lehetne jobb elfoglaltság, mint, hogy téged nézhesselek a szikrázó napsütésben? – mosolyogtam rá.
- Nem is tudom. Talán piknikezni mehetnél a Newton gyerekkel – apró csókot lehelt az arcomra, de rögön utána elhúzta a száját.
- Mi az? Rossz ízem lett hirtelen? – csak félig volt tréfás a kijelentésem. Az Ő megfelelési kényszere párjaként bennem az önbizalomhiány létezett még mindig.
- Bella, ez egyáltalán nem volt vicces, sőt… Még ha a dolog lehetetlenségét figyelmen kívül is hagyjuk, ne felejtsd el, hogy én még mindig veszélyes vagyok rád nézve – az arca elkomorult, de nem akartam, hogy felhők takarják el a napot.
- Ugyan már, hiszem minden egyes perccel, amit veled töltök, bebizonyítod, hogy te vagy a legkevésbé ijesztő dolog a világon – végigsimítottam az arcán, mire játékosan kivillantotta a fogait.
- Igen? Majd mindjárt meglátjuk, két perc múlva hogy vélekedsz erről a dologról! – fenyegetően felmordult, az egyik keze elindult az oldalam felé, és csiklandozni kezdett.


Kacagva igyekeztem eltávolodni tőle, de szorosan tartott, egyetlen centimétert sem engedve a köztünk lévő távolságból. Már-már sikítottam, amikor végre elengedett és én nemes egyszerűséggel a földre pottyantam. Kimerülten terültem el az avaron, becsuktam a szememet és élveztem a fák levelei közt átkandikáló napsugarakat. Éreztem, ahogy Edward lefekszik mellém, hallottam a levelek súrlódását, de nem akartam kinyitni a szemeimet.


Egy idő után Edward valószínűleg elunhatta magát, mert lehelet-gyengéden végigsimított a karomon, egyre feljebb haladva. A nyakamnál az ujjai rátaláltak a vénámra, néhány pillanatig elidőztek ott, majd tovább siklottak az arcom felé. Az államon keresztülhaladva elértek a számig, gyengéden körberajzolták, majd egyszer csak eltűntek, hogy a szájának adják át a helyüket. Az első, óvatos érintések után az ajkai egyre mohóbban és vágyakozóbban tapadtak az enyémre, teljesen kisöpörve belőlem mindent, amire eddig gondolni akartam. Átadtam magam az ösztöneimnek, beletúrtam a hajába és közelebb vontam magamhoz. Edward egyetlen mozdulattal fölém kerekedett, márványtestét az enyémhez préselte, és bár nem engedte el magát teljesen, ő is élvezte ezt az elbűvölő gyötrődést. A testünk tökéletesen kiegészítette egymást, mintha Isten, vagy bármilyen más, feljebbvaló hatalom tényleg csak egymásnak teremtett volna bennünket.
Mint mindig, Edward most is túl korán visszanyerte a józanságát, és egy utolsó, nagyon édes csókot követően sóhajtva legurult rólam. Zihálva próbáltam meg én is magamhoz térni, még mindig nem szoktam hozzá ezekhez a gyakorlatozásokhoz, ahogy Ő nevezte, bár a véleményem szerint soha nem is tudnék hozzászokni. Néhány mélyebb levegővétel után már úgy gondoltam, képes leszek mindenféle csábítási hadművelet nélkül is megmaradni a közelében, így jólesően a karjaiba fészkeltem magam.
- Mire gondoltál az előbb? – talán egy kicsit pontosabban is fogalmazhattam volna, de szerencsére értette így is.
- Csak eszembe jutott, miket szokott rólad Mike fantáziálgatni. És én még a kezére is játszottalak volna… - sóhajtott fel reménytelenül. Megint rám tört a kacaghatnék.
- Ezt most ugye nem gondolod komolyan? – kuncogtam csendesen.
- Végül is, nem elképzelhetetlen, hogy te és ő… - nem hagyhattam, hogy befejezze, ezért gyorsan a szavába vágtam.
- Soha nem létezett olyan, hogy ő és én, és soha nem is fog. Én téged szeretlek, nem Mike Newtont, nem Tyler Crowley-t, még csak nem is Mr. Berty-t, oké? Soha nem fogsz tudni lerázni – vigyorogtam rá, de véresen komolyan gondoltam minden egyes szavamat.
- De…
- Nincs de! T-é-g-e-d sz-e-r-e-t-l-e-k – sűrű tagolással nyomatékosítottam a mondanivalómat. mire végre kisimultak a ráncok a homlokán és csókot nyomott az enyémre.
- Tudod, a mai napig nem értem, miért nem rohantál el sikítozva, mikor rájöttél, ki is vagyok én valójában – merengő tekintete ellágyult, arany színe folyékonnyá vált, ahogy a szemembe nézett. Elmerültem a parázsló csillogásban, még levegőt venni is elfelejtettem.
- Ez… ez roppant egyszerű! Már akkor megbabonáztál, mikor először láttalak, pedig dühösen villogó szemekkel néztél rám. Mégsem tudtam megszabadulni attól a végtelen szerelemtől, amit irántad éreztem és érzek a mai napig. Nem, mintha akartam volna… - számtalanszor végigrágtuk már magunkat ezen a témán, de úgy látszott, sosem elég neki a bizonyításból.
- Ó, igen… az első nap… emlékezetesre sikeredett, az már biztos – vigyorodott el végre, amit hálásan ittak a szemeim. Gyönyörű volt.
- Visszatérve a nyaralásra, hová akartok menni? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Őszintén? Magam sem tudom, Alice találta ki az egészet, így rábíztam a döntést. De ha akarod, megkérdezhetjük tőle, most azonnal – válaszolta mosolyogva.
- Ráér… - dünnyögtem, mire felnevetett.
- Azt hiszem, nem lesz más választásod! – rázkódott a nevetéstől, én meg nem tudtam mire vélni ezt.


Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, amikor óriási csattanással kivágódott a bejárati ajtó, és az előbb emlegetett, apró kis tündér kiszáguldott rajta.
- Bella! Miért nem jöttél be? Már úgy vártalak! Sosem találod ki, mit találtam ki! – nevetett a saját viccén, majd felrángatott a földről és magához ölelt.
- Ne is mondd… Fogadjunk, hogy a tengerhez készülődsz! – igazából nem tudtam, hová akart pontosan menni, de az arckifejezéséből ítélve beletrafáltam a dologba. Döbbenten pislogott rám, de aztán Edwardra sandított és ál-mérgesen toppantott egyet.
- Te áruló! Mondtam, hogy meglepetés! – nyafogott, mire Edward elnevette magát.
- Szerinted hogy állt volna a dolgokhoz, ha holnap reggel beállítasz, és kérdés nélkül elcipeled a Bermudákra? – szerelmem gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
- Holnap? A Bermudákra? – tátogtam a meglepetéstől.
- Nos, azt hiszem, nem mondtam el minden részletet… - Edward bűnbánatosan pillantott rám.
- Én is úgy látom! – vigyorodott el Alice, tetszett neki, hogy a bátyja kellemetlen helyzetbe került.
- Elmondaná valaki, hogy akkor miről is van szó tulajdonképpen? – nyögtem fel kissé zavarodottan.
- Semmi különösre nem kell gondolni! Csak kirándulunk egyet – mosolygott töretlenül a kis kobold, és a karomba csimpaszkodva a ház felé kezdett húzni.
- Kirándulunk? A Bermudákra? Én azt hittem, maximum Tahola-ig megyünk, nem a kontinens túlsó felére! – valahol mélyen belül éreztem, hogy minden tiltakozás hiábavaló, mert ha egyszer Edward elbűvölő s egyszersmind néha kínosan bosszantó húga a fejébe vesz valamit, akkor annak úgy is kell történnie. Nem tévedtem.
- Ugyan, Bella, légy rugalmasabb! Igazán nem megyünk messze – türelmetlen sóhajából egy kis csalódás is kiérződött, így kérdőn néztem Edwardra, aki mellettünk sétált.
- Eredetileg Santa Cruzba akart menni… - ennyi nekem elég is volt.
- Képes lettél volna átcipelni a fél világon? – leesett az állam.
- De csak mert láttam, mennyire élvezted volna! Jaj, Bella, el sem tudod képzelni, milyen gyönyörű szigetek vannak arrafelé – Alice tekintete elködösült, teljes erővel belevetette magát az álmodozásba.
- És persze az sem elhanyagolható, hogy Tokió, mint a világ egyik divat fővárosa csupán pár órányi repülőútra van onnan – miután Edward „lefordította” nekem Alice ábrándjainak fő tárgyát, már mindent értettem.
- Jól van, elég legyen! Nem kell állandóan rajtam élcelődni! – Alice Edwardra nyújtotta a nyelvét, majd engem még mindig maga után húzva a ház felé menetelt.


Amikor beértünk a nappaliba, csodálkozva húztam fel a szemöldököm, ugyanis a máskor hangos helyiség most kongott az ürességtől.
- A többiek? – kérdeztem kíváncsian.
- Mindenki a holnapi útra készülődik. És mivel a ti kis magánszámotok miatt jócskán le vagyunk maradva, ideje nekünk is elkezdeni! – adta ki az utasítást Alice.
- Van értelme tiltakoznom? – sóhajtottam fel kétségbeesetten.
- Nincs, úgyhogy gyerünk! - kacsintott rám és felvonszolt a szobájába.
Pár perccel később már nem értettem, mire volt jó ez a nagy sietség, hiszen pillanatok alatt összecsomagolta a holmiját. Forgószélként rohant a gardróbjától az ágyon terpeszkedő hatalmas bőröndökig és olyan gyorsan pakolta beléjük a különböző ruhadarabokat, hogy szinte a színüket sem volt időm megállapítani. Miután az utolsó szoknya is a halom tetejére került és nagy nehézségek árán sikerült lecsuknia a degeszre tömött bőrönd tetejét, egyet szusszantva lehuppant mellém.
- Na, ezzel megvolnánk, most a tiéd jön! – vigyorgott rám, bennem meg meghűlt a vér.
- Ó, nem, Alice! Ezt velem te nem csinálod meg! – bőszen ráztam a fejem, de a hadakozásom süket fülekre talált.
- Először is, be kell szereznünk neked néhány pompás nyári cuccot, aztán naptejet, olvasnivalót, utazási gyógyszert, ellenőrizni kell az útleveledet, meg kell kapnod a védőoltásokat – Alice egyre csak sorolta, mi mindent kell még elintéznem, de én már az elején leragadtam.
- Alice! Oltás? Nem hiszem, hogy én… - nem hagyta, hogy befejezzem.
- Gyerünk, Bella, csak egy apró szúrás! Nem is fogod érezni! – paskolta meg a karomat.
Amikor elképzeltem, ahogy a tű átszúrja a bőrömet, elkapott a hányinger. A kezemet a számra szorítva pattantam fel, és még épp időben értem el a fürdőszobába. Nyögve könnyítettem magamon, amíg meg nem éreztem, ahogy valaki gyengéden hátra nem fogja a hajamat.
- Tűnj el! – nem akartam, hogy bárki ilyen állapotban lásson, de az én kívánságom szokás szerint a háttérbe lett szorítva.
- Jobban vagy? – Edward hangja tele volt féltéssel és aggodalommal.
Csak bólogatni tudtam, miközben a mosdóhoz támolyogtam és megmostam az arcomat. Mindkét kezemmel a kagylóra támaszkodva vettem pár mély levegőt és készen álltam arra, hogy szembenézzek magammal és Edwarddal egyaránt. Ahogy felemeltem a fejem és felnéztem, a tekintetünk összekapcsolódott a tükörben.
- Gyere, menjünk vissza – karolt át és a szoba felé húzott. Alice idegesen toporgott az ajtó előtt, láthatóan nem tudta, mitől lettem rosszul.
- Mit mondtál neki? – támadt rá Edward a húgára, de az csak tehetetlenül megvonta a vállát.
- Nem tudom! Arról beszélgettünk, hogy milyen sok mindent kell még elintézni elutazás előtt, elmondtam neki, hogy ellenőrizni kell az útlevelét, meg hogy meg kell kapnia az oltásokat… - ennél a szónál ismét forogni kezdett körülöttem a szoba és minden bizonnyal össze is estem volna, ha Edward nem kap el olyan gyorsan.
- Azt hiszem, megvan az ok – mormolta az orra alatt, a hangjában bujkált egy kis jókedv is.
- Bella, megint zöld lettél. Lehet, hogy már késő beadni az oltásokat… - morfondírozott Edward húga.
- Alice! Kérlek! – nyögtem fel.
- Az oltá… - a kis kotnyeles pillanatokon belül elhallgatott, miután rájött, mi a bajom. Ő is elkezdett vigyorogni. Szép… igazán hálás voltam nekik az együttérzésért, mondhatom. Hát már egy kis sajnálatot sem várhat el az ember?
- Alice, Carlisle dolgozószobájában van hányinger elleni gyógyszer, idehoznád? – kérte Edward, mire Alice egy bólintás után kiviharzott.
- Köszi… - motyogtam, majd becsuktam a szemem és az oldalamra fordultam.
- Jól vagy? – Edward gyengéden végigsimította a homlokomat.
- Aham… - dünnyögtem és visszatettem a kezét a fejemre. Határozottan jólesett most a hűvössége a rosszullétemnek. Egy idő után teljesen ellazultam, megszűntek a hangok és fények is. Elaludtam.


Mire magamhoz tértem, már sötétség terült el a tájon. Bambán pislogva próbáltam kiűzni az álom utolsó morzsáit is a szememből, mikor megláttam, hogy Edward mellettem feküdve, a fejét a tenyerére támasztva figyeli minden rezzenésemet. Zavartan simítottam le a hajam, de a mozdulat közepén lefogta a kezem és a mellkasára tette.
- Hagyd, így nagyon csábos vagy – megajándékozott egy féloldalassal, mire kihagyott a szívem pár ütemet.
- Na, persze! Kócosan és gyűrötten – beletemettem az arcomat a párnába.
- Nem hazudok. Imádnivalón, az tény, de bűnre csábítod az embert. Vagy ez esetben vámpírt – kuncogott csendesen.
- Nincs valami dolgod, amíg én rendbe szedem magam? – kérdeztem reménykedve.
- Ami azt illeti, már mindent elintéztem – mondta nem kis büszkeséggel a hangjában.
- Mindent? – kissé felemeltem a fejem és hitetlenkedve rásandítottam.
- Igen, mindent. Még azt is, amitől annyira féltél néhány órával ezelőtt – mosolygott lehengerlően.
- Mi? De azt… hogy? – mintha elpattant volna bennem egy rugó, úgy ugrottam fel az ágyon, és leültem vele szemben.
- Gondoltam, amíg alszol, nem veszed észre. Bajt okoztam? Haragszol? – a rémület egy pillanatra felvillant a szemében, de mikor látta, hogy rázom a fejemet, megnyugodott.
- Nem, dehogy, sőt… De tényleg nem éreztem semmit… Talán ezentúl is így kellene átesnem az ilyen dolgokon – most már én is mosolyogtam.
- Megoldható – suttogta épp azelőtt, hogy megcsókolt volna.
A legszívesebben az örökkévalóságig merültem volna ebbe a csókba, de a sorsnak más terve lehetett, mert végrehajtóként a nyakamra küldte Alice-t.
- Ó, nem! Most nem fogunk miattatok kiesni az ütemből! Gyerünk, Bellának még zuhanyoznia kell és felöltöznie, mielőtt a müzlije még felázik a tejben odalent! Szóval igyekezz! – pattogott a szoba közepén, miután kegyesen ránk tört.


Vetettem rá egy szúrós pillantást, de engedelmesen bevonultam a fürdőbe és elvégeztem az emberi teendőimet. Szinte még ki sem nyitottam az ajtót, Alice már kézen is fogott és száguldott le velem a konyhába. Aznap ismét üresnek tűnt a ház, de ha a többieknek is Alice osztotta ki a feladatokat, nem csodálkoztam volna rajta, ha akár hónapokig se kerültek volna elő.
- Nyomás, Bella, lapátold be, aztán indulás! Hosszú lesz az út! – mondta, majd kiment a konyhából.
Tehetetlenül rogytam le az asztal mellé és szófogadóan megettem a reggelimet. Miután végeztem és senki nem jött értem, úgy döntöttem, magam indulok a keresésükre. A garázsban találtam meg őket. Mindenki lázasan pakolta be az újabb és újabb bőröndöket a kocsikba, csak Jasper álldogált a fal mellett, így odamentem hozzá.
- Látom, nem csak nekem vannak ellenérzéseim ezzel az egésszel kapcsolatban – mondtam neki, mire elmosolyodott.
- Igazad van. Félre ne érts, mindennél jobban szeretem Alice-t, de amikor ennyire beindul, kissé nehéz elviselnem az érzelmeit – vigyorgott.
- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz – kacagtam fel én is.
Az emlegetett ránk pillantott, lőtt felénk egy gúnyos vigyort, majd folytatta a parancsolgatást, egyik autótól a másikig száguldva osztogatta a parancsokat. Ennek következtében nem telt bele fél óra sem, és már suhantunk is a reptér felé, ahonnan egy végtelennek ígérkező repülőút után végre megérkeztünk Hamiltonba, Bermuda fővárosába. Mivel a gép éjszaka érkezett meg, ezért nem kellett aggódnunk az itt folyton hét ágra tűző nap miatt. Alice elintézte, hogy még aznap átvigyenek minket az egyik közeli, magánkézben lévő, egyébként teljesen lakatlan szigetre, így, mire volt alkalmam ágyba kerülni, már jócskán elfáradtam a sok utazástól.


Mikor másnap felébredtem, a nap már ragyogóan sütött be az ablakon. Nyújtózkodva igyekeztem összeszedni magam. Valahonnan a házból íncsiklandozó illatok szálltak felém, hangos korgásra késztetve ezzel a gyomromat. Villámgyorsan kipattantam az ágyból, és miután úgy-ahogy rendbe tettem magam, a konyha keresésére indultam. Amikor megtaláltam, muszáj volt mosolyognom amiatt, ami odabent várt rám. Edward serényen rohangált a pult és a tűzhely között, mindenféle dolgokat dobált egy serpenyőbe és közben próbálta lerázni Alice-t, aki az asztalnál ülve éppen kéretlen tanácsokkal látta el őt.
- Jó reggelt, Bella! Hogy aludtál? Látod, mondtam én, hogy a tojásokat kell először megsütni és nem a szalonnát! Talán akkor nem késted volna le a reggeli ágyba vitelét! – szúrta oda Edwardnak, aki csak rosszallóan mormogott.
- Nahát, reggelit csináltál nekem? – osontam közelebb és hátulról átölelve Edwardot, a válla fölött belenéztem a serpenyőbe. Annyira gusztusosan nézett ki, hogy összefutott a nyál a számban, a gyomom pedig ismét hangosan tiltakozni kezdett az „éhezés” ellen.
- Ahogy hallom, éhes vagy – mosolyodott el Edward, majd megfordult és egy gyors csókot követően lenyomott az egyik székre és egy tányérra halmozta az ételt.
- Hmm… isteni illata van! Mi ez? – kérdeztem, miközben már tömtem is magamba a reggelimet.
- Sonkás-gombás omlett friss paradicsommal és salátával á la Edward Cullen. Remélem, ízlik a hölgynek – mókásan meghajolt előttem, majd leült velem szemben, és nézte, ahogy eszek. Bár egy cseppet zavart, hogy végig bámult, de az éhségem nagyobb volt, így jóízűen elfogyasztottam mindent.
- Jézus… egy falatot sem bírnék már lenyelni – hátradőltem a széken, és bizonyítékként megmutattam a látszólag még mindig lapos hasamat.
- Majd később még csinálok neked valamit – ígérte és leszedte előlem a terítéket.
- Mi a mai terv mára? – érdeklődtem.
- Édesem, nyaralunk, ide nem kellenek tervek! Azt csinálunk, amit csak akarunk – megfogta a kezemet és felhúzott a székről.
- Akkor a partra is lemehetünk? – kérdeztem izgatottan. A la pushi tengerparton kívül nem mostanában láttam igazit, így már nagyon vártam, hogy elmerülhessek a meleg hullámokban, úgy, mint odahaza, Phoenixben.
- Nem kellene várnod egy kicsit? Csak most ébredtél fel – mosolyogva végigsimított az arcomon.
- Ugyan! Mire én elkészülök, dél is elmúlik, szóval nem kell aggódnod – vigyorodtam el én is, majd kifordultam a karjaiból és a szobánk felé indultam.


Mikor kinyitottam a szekrényt, lázasan keresni kezdtem a fürdőruhámat, de nem találtam. Nem hittem el, hogy Alice pont a legfontosabb dolgot hagyta volna otthon, ezért tovább kutakodtam, egészen addig, amíg egy apró csomag nem akadt a kezembe. Kíváncsian forgattam a kezeim között a dobozkát és már épp azon voltam, hogy kinyitom, mikor Alice robbant be a szobába.
- Bella, ne! Tedd vissza, de gyorsan! - kikapta a kezemből és már rejtette is el a ruhák alatt.
- Alice, mi a… - kérdeztem volna, de leállított.
- Remélem, nem veszi észre! Bella, miért kell neked olyan helyeken turkálnod, ahol nem kellene? – fordult felém, a tekintetében a ijedtség helyét lassan átvette a bosszúság.
- Én sajnálom, Alice, nem tudtam, hogy titkokat is cipeltek magatokkal – dobbantottam én is mérgesen. Minek kellett akkor ide tenniük, ha én nem tudhatok róla? Egyáltalán, mi van abban a dobozban?
- Szerencsére nem történt katasztrófa, mert ha Edward megtudta volna, hogy meglátod idő előtt, akkor… - Alice beleharapott a szájába, ezzel jelezve, hogy már így is többet mondott a kelleténél. Őszintén szólva, ezzel csak még inkább felcsigázott, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
- Nos, miután meg lettek húzva a határok, elárulnád nekem, hová tetted a fürdőruhámat? – tereltem másra a témát.
- De hát itt vannak! Legalább ötváltásnyit vettem neked, nem vetted észre? – sarkig kitárta a szekrény ajtaját, és egymás után szedte ki belőle az apróbbnál apróbb bikiniket. És persze az én régi, kényelmes egyberészesem nem volt sehol…
- Alice, ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezek közül én bármelyiket is felveszem? – kérdeztem döbbenten.
- Dehogynem! Nem értem, mi bajod van velük, ezek a legújabb modellek! – nézett rám értetlenül.
- Csak annyi bajom van, hogy szerintem rám sem jönnek, annyira kicsik! – háborogtam, természetesen minden eredmény nélkül.
- Ne viccelj! Menj, és próbáld fel, mondjuk… ezt! – beletúrt az ágyon fekvő halomba, és előhalászott egy kék darabot.
- Alice… - kezdtem, de a kezembe nyomta a ruhadarabot és a fürdő felé taszigált.
- Nincs ellenkezés! Csodaszép és veszettül dögös leszel benne, hidd el! Láttam! – kacsintott rám, majd becsukta az ajtót, magamra hagyva a kínosan parányi bikinivel.
- De én nem akarok dögös lenni! – kiáltottam a zárt ajtónak, mire kintről felhangzott a nevetés.


Dohogva bújtam bele a bikinibe, majd anélkül, hogy belenéztem volna a tükörbe, kimasíroztam a fürdőből. Alice időközben eltűnt, így fogtam a laptopomat – Edward ajándéka a lassú asztalim helyett -, egy kalapot meg a naptejet és elindultam a partra. Odalent már mindenki belevetette magát a szórakozásba, Emmett éppen Alice-t próbálta a vízbe lökni, aki folyton kicselezte őt, Jasper Edwarddal rohangált a víz szélén, míg Rosalie Esmével és Carlisle-al heverészett a homokban. Annyira lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak mindnyájan, ahogy ragyogtak a fényben, hogy kénytelen voltam leülni és úgy bámulni őket.


Nem akartam megzavarni a játékukat, így bekapcsoltam a gépemet és olvasgatni kezdtem a nagyvilág híreit. Annyira belemerültem a tevékenységembe, hogy nem vettem észre a hátam mögé osonó Edwardot, csak akkor, amikor a kezével elkezdte simogatni a vállamat. Mikor hátranéztem, rájöttem, hogy éppen naptejjel keni be a bőrömet. Hálásan mosolyogtam rá.
- Találtál valami izgalmasat? – kérdezte érdeklődőn, mire összecsuktam a laptopot és szembe fordultam vele.
- Semmi olyat, ami nálad érdekesebb lenne – motyogtam a szájára, mielőtt megcsókoltam volna.
- Nem hinném, hogy példátlan lennék – súgta a torkom üregébe.
- Ami azt illeti, találtam valamit – kacérkodtam vele.
- Mi az? – duruzsolta.
- Van egy lány… történetet ír egy ember és egy vámpír szerelméről… nem ismerős? – somolyogtam, mire elvigyorodott.
- Hmm… várj, hadd gondolkozzak – mókásan az égre nézett, mire oldalba böktem.
- Hé! – kiáltottam fel mű-felháborodással, mire gyöngyözően felkacagott.
- Most mi van? Már viccelni sem lehet? – nevetett rám.
- Dehogynem, csak nem ezzel! – csípőre tettem a kezem, de a jókedv bennem is ott bujkált.
- Igaz. Szóval, mitől is olyan érdekes ez a történet? – kérdezte.
- Nem is maga a történet, csak… nem is tudom. Annyira átérződik az egészen, hogy hálás azoknak az embereknek, akik olvassák őt. Látszik rajta, hogy nekik ír, nekik akar örömet szerezni és ez szerintem fantasztikus. Mindent elkövet csak azért, hogy másoknak, idegeneknek becsempésszen egy csipetnyi varázslatot a szürke hétköznapokba… Megértem őt, tudod? Nincs annál nagyszerűbb érzés, mint valami olyasmiért köszönetet kapni, amit szívből csinál az ember – magyaráztam neki teljes átéléssel, ő meg csak mosolygott.
- Te is épp ilyen vagy. Egy csupaszív, önzetlen leányzó, aki a fejébe vette, hogy még ma az őrületbe kerget ezzel a bikinivel – célzóan és fokozatosan elsötétülő szemekkel végignézet rajtam, annyi vággyal a tekintetében, hogy belepirultam.
- Ne engem hibáztass! Alice csomagolt – vontam meg a vállam, és lassan hátradőltem, ahogy Edward fölém hajolt.
- Akkor neki kell majd köszönetet mondanom – suttogta, és végtelenül lágyan megcsókolt.


Arra gondoltam, miközben a homokban elterülve csókolóztunk, hogy bizony, nehéz lesz ez a két hét, ilyen önmegtartóztatás mellett. De aztán rájöttem, hogy annak kell örülnöm, amim van, így boldogan vetettem bele magam életem legfenomenálisabb nyaralásába.


És ki tudja, talán nemsokára azt is megtudom, mi lapul a rejtélyes, apró dobozban…

Álom és valóság (Join pályázatára)

És egyszer csak felrobbant a világ, a detonáció mindenféle színpompás fényvirágot festett az ég mélykék palettájára. Lenyűgözve figyeltem a szemem elé táruló látványt, nem voltam képes elszakadni ettől a varázslatos égi háborútól, amely oly gyönyörűvé tette az életemet, ha csak néhány percre is.
Váratlanul meghallottam egy halk hangot a hátam mögül. Ahogy megfordultam, hogy körülnézzek, úgy változott a táj is körülöttem. Mire megcsináltam a hátraarcot, már nem volt több fényes csokor, nem durrantak a virágok éppen kinyíló bimbói és nem kápráztattak el a fénylő sötétségen át hulló ragyogó szirmok. Egy erdőben voltam, a fák fenyegetően hajoltak fölém és ettől a félelem úgy kúszott fel a tagjaimon, mint a borostyán a régi téglafalra. Ide-oda forgattam a fejem, próbáltam megkeresni a kiutat ebből a rengetegből, de a sötétség miatt még az előrenyújtott kezemet sem láttam.


„Bella…”


Csupán halk suttogás volt, mégis azonnal ráismertem a hangra. A hangra, amely egykor mindennél többet jelentett nekem, és amely végül tönkretette az életemet. A hang, ami oly bársonyosan szólt, mint a legszebb dallamok finom összecsengése, és ami életem legsötétebb félelmeit engedte szabadon. Ez a hang kísértett már több mint egy éve és én nem voltam képes megszabadulni attól a kínzó érzéstől, hogy már nem is lesz nyugtom tőle egész életemben. 
Nappal még úgy, ahogy el tudtam palástolni az érzelmeimet, mondhattam, hogy leráztam magamról minden bánatot és gyötrelmet, de éjszakánként minden addig tagadott és félve rejtegetett kis titkom új életre kell, rám vadászó szörnyetegként lapult meg az ágyam alatt és én minden egyes lélegzetvétellel az ő lihegését véltem hallani, azt a fajta hörgést, amitől borsódzik az ember bőre. Nem tudtam legyőzni vagy akár csak elrejteni többé. Mert a nappali világosságnál még könnyűnek tetszett a szökés a valóság elől, de az éjszakában nem volt kiút az álmaim óriási ketrecéből. Az emlékek és a fantázia mindig összekeveredtek ebben az eszelős univerzumban, soha nem hagyva éles határvonalat, így sosem tudtam az álmaimban, hogy éppen álmodom. Hiszen képekből álltak, emlékekből, megaláztatásokból és elveszített reményekből, amik annyira meghatározták az elmúlt időszakát az életemnek, hogy a fantáziám szülte dolgok minden átmenet nélkül simultak bele a valóság apró kis mozaikjai közé. Sokszor ébredtem levegő után kapkodva és verítékben úszva egy-egy ilyen álom után, néhány pillanatig azt képzeltem, nem is álmodtam, minden valóságos volt és ez a vitatott bizonyosság rányomta a bélyegét az egész napomra.


„Szeretlek Bella”


Újra a hang. Semmi más, semmi alakot öltött, kézzelfogható dolog, csak a hang. Egy olyan végtelen szerelem hangja, amely egykor kitöltötte a létezésem minden percét, ezzel a szerelemmel volt átitatva mindenem, ezért a szerelemért adtam volna fel bármit. És ez a szerelem hagyott cserben. De már nem fájt, illetve másképpen fájt, mint az elején. Már nem volt az a mindent betöltő fájdalom, amitől úgy éreztem, menten szétszakad a lelkem. Nem, ez a típusú szenvedés megszűnt létezni, kiszikkasztotta a bensőmet, elvett tőlem minden lehetőséget a boldogságra. Komor és kietlen voltam, hiányzott belőlem minden cél, amiért érdemes volt élni: a tüzek, a simogatások, a csókok, a viták, a szerelem és a vágy forró lángja. Rájöttem, hogy a tündérmesék, a szerelmes regények és a szappanoperák mind hazudnak. A szerelem nem győz le mindent, nem lehet olyan erős, hogy bármin átsegítse az embert, hogy elfeledtessen vele minden rosszat. Nem, mert ez a földöntúli érzés okozza a legnagyobb szenvedést, olyat, amit nem tudtam lerázni magamról. 
Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy kék felső, egy cetli a nevemmel, az érzés, hogy valaki a derekamra teszi a kezét és magához húz.


Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem gondolok rá, örökre kitörlöm az emlékezetemből a vele töltött időt és még a nevét sem említem soha. De nem szállt meg a remélt békesség és nyugalom, amit éreznem kellett volna. Másnap újult erővel tért vissza belém a keserűség, a szenvedés és a félelem, olyan erővel, hogy attól féltem, az életem a saját súlyánál fogva esik darabokra.


Mert ez történt, amikor megpróbáltam elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózott, de jócskán le is hagyott. Eltakarta a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem maradt más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta. Az egyetlen, amelyen valaha is hazajuthattam, megtalálhattam önmagam.
Így hát sajgó szívvel, de minden nap ráléptem az emlékek ösvényére és minden nap újra átéltem azt a fajta gyötrelmet, amiből nemhogy nem tudtam kikecmeregni, de még annyit sem értem el, hogy eltompuljon. Ezért én tompultam el, érzéketlen lettem a körülöttem lévő világra, nem fogtam fel, hogy itt és most egyedül én tehetek bármit is azért, hogy minden a helyére kerüljön. Csak szenvedtem a magam keltette bánatban, a kezeimmel átkulcsoltam magam, de ez az ölelés nem volt képes pótolni az Ő hűvös ölelését, amelyben kiteljesedtem. Néha megpróbálkoztam a felszínre emelkedni, de mintha vékony, mégis kemény jégpáncél borította volna a testem. Karcoltam, egyre csak karcoltam, de soha meg nem repedt Úgy éreztem, mintha lesüllyedtem volna egy tóba és csak lebegnék a víz felszíne alatt élő, nyitott szemekkel.


Az álombeli táj ismét változott, de nem sokat, csupán felfénylett felettem a Hold, ezüstösen belengve a körülöttem fekvő világot. Most már rájöttem, hogy hol vagyok, a környék ennél ismerősebb már nem is lehetett volna. És a rét, a mi rétünk közepén ott állt Ő, nem változott semmit, olyan volt, mintha sosem ment volna el, sosem hagyott volna magamra. Csendben állt, a fejét lehajtotta, örökké kusza tincsein lágyan csillant meg a puha holdfény. Döbbenten néztem rá, nem voltam képes megszólalni, így teljes némaságban tettem felé egy lépést, majd még egyet és még egyet, egészen addig, amíg oda nem értem elé. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de féltem attól, hogy ha hozzáérek, köddé válik és én ismét egyedül maradok az éjszakában.


De ő lassan felemelte a fejét és rám nézett. Olvadt aranyszín szemei felszikráztak, ajkain megjelent az olyannyira hiányolt féloldalas mosoly. A szívem őrült tempóban vergődött a bordáim között, úgy éreztem, ki akar szabadulni a szűkké vált mellkasomból. Annyira szerettem, hogy erőtlen voltam védekezni ellene. Ha ránéztem, ugyanazt éreztem, mint mikor először láttam. Minden porcikámmal őrá vágytam.
- Szeretlek – mondtam neki csendesen és most rajtam volt a sor, hogy lehajtsam a fejem. A mosolya szélesebbé vált, de még mindig nem mondott semmit.
- Nem tudom, miért szeretlek, de így van – folytattam. – És azokon a nyálas, csöpögős beceneveken akarlak szólítani, amiket a szerelmesek használnak. És nem érdekel, hogy mennyire ostobán hangzik, csak mert vámpír vagy, nem érdekel, hogy sületlenségeket beszélek, csak mert te nem akarsz engem. Az én szívem, a lelkem, az életem minden apró érzése a tiéd. A tiéd azóta, amióta csak betoppantál az életembe és teljesen felforgattad azt. Szeretlek már az első pillanattól fogva és bár nem mondtam sosem, de te tartottál életben akkor is, amikor nem voltál velem. Szeretlek – súgtam elakadó hangon.
Nem volt bátorságom felnézni, nem akartam újra csak az elutasítást látni azokban a gyönyörű szemekben, nem akartam újra elmerülni a fájdalomban. Többé nem lennék képes kimászni belőle.


Aztán hallottam, ahogy felemelte a kezét, hallottam az anyag súrlódását, miközben felém nyúlt. És megéreztem. Újra a bőrömön éreztem a hűvös bőrét, lágyan simított végig az arcomon. Forró könnyek csordultak ki a szememből, amitől pár pillanatig elhomályosodott minden. Dühösen töröltem le a sós cseppeket, nem akartam elvesztegetni egyetlen pillanatot sem, amit az ő nézésével tölthettem. Felpillantottam és szembetaláltam magam egy finom mosollyal. Edward lassan a tarkómra csúsztatta a kezét és fölém hajolt.


Amikor az ajkaink találkoztak, elöntött a megnyugvás. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz, hiszen itt volt ő és ezzel véget ért az életem gyötrelmes része. A szája gyengéden mozgott az enyém ellen, a kezei most már a csípőmet ölelték körül és egymáshoz préseltük magunkat, minden érzésünket, szerelmünket és keserűségünket beleöntöttük ebbe a csókba. Sok-sok mérföld mélyig süllyedtünk ebbe a csókba, ami gyönyörűségesen különbözött az eddigiektől. Zavartalannak és végtelennek ígérkezett, s meglepett azzal, hogy csókabb volt annál, mint amit eddig fogalomként ismertem, kettőnkből kelt önálló életre, megelevenült. Képtelenség lett volna megkülönböztetni, ki kit cirógat, ölel; a saját bőrömet éppúgy éreztem, mint az övét és összecsendültek a lelkeink. A nem sokkal ezelőtt látott különös tűzijáték újfent támadott: kékezüst és jéglila szikrák pattogtak a testünkön. Nem bántam az általuk keltett szúró-csípő fájdalmat, meg se hallottam a sercegést, minden idegszálamon a vágy zsarnokoskodott. Csupán egy csók volt, az érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtemet megrázó delej járt át, még nem halálos, de az ahhoz közeli fajtából. És az illat, amelyet annyira szerettem, áradt a bőréből, a pórusaiból és még inkább felkavart, elkápráztatott. Ízéből is kóstolót vettem és tovább részegültem, abba a mámoros állapotba, ahonnan már nem lehet csak úgy kiszállni.


Edward belenyögött a csókunkba és még jobban magához húzott. Az agyam kezdett leállni az érzelmek és a levegőhiány miatt, de nem törődtem vele. Élveztem minden egyes érintést, ahogy a keze gyengéden végigsiklott a testemen, ahogy a lehelete cirógatta az ajkamat, ahogy a csókja egyre felszabadultabb s egyszersmind vágyakozóbb lett. Karjaimmal a nyakát fontam körbe, és felemésztődtem ebben az édes gyötrelemben. Végre boldog voltam, az átélt borzalmak könnyű szellőként libbentek ki a tudatomból, nem létezett már más, csak ő és én. Igen, szerelmes voltam, vele volt átitatva minden porcikám és ő is így érzett, éreztem.


Az óra fájdalmasan hamar rángatott ki az álmomból. Kótyagos fejjel csaptam le a gombot és végre csend lett körülöttem. És magány. Lassan kezdett kitisztulni a fejem, és minden egyes józan gondolatommal visszatértek a valós emlékek is. Ő nincs itt, elment és nem tért vissza. Nem akartam elhinni, hogy mindaz, amit átéltem, csak álom volt.
Újra lehunytam a szemem és féléberen őriztem a meseszép álmomat.

Forró érintés (Chinty pályázatára)

Már két hónap eltelt. Két hónapja senyvedtem ebben a leírhatatlanul kétségbeejtő helyzetben és fogalmam sem volt, hogy lesz-e még valaha jobb. Pontosan hatvanegy napja történt az az esemény, ami örökre megváltoztatta az életemet.


Volt egy nagy szerelmem, Daniel. Tipikus Adonisz volt, lehengerlő test, varázslatos arc, lélekrombolóan zöld szemek. Már akkor felhívta magára a figyelmemet, mikor először láttam. 
Stephanie barátnőmmel ültünk egy bárban, ami inkább melegedőnek volt nevezhető, ugyanis egy, valahol az Alpok kellős közepén fekvő kisváros egyetlen szórakozási lehetőségét nem igazán nevezhetjük bárnak. Ennek megfelelően a vendégek összetétele is elég egyhangú volt, minden talpalatnyi helyet elfoglaltak a színes sí overálokba burkolózó emberek, langyos sört ittak sós pereccel és megbeszélték a napi megtett kilométerüket a léceken. Igazán lehangoló volt az olyan, a New York-i éjszakákhoz szokott fiatal lányoknak, mint amilyenek mi voltunk Steph-fel. De nem szólhattunk egy szót sem, mindkettőnk szülei már jóval az egyetemi szünidő előtt bejelentették, hogy idén itt kell töltenünk a karácsonyt és az újévet.


Tehát két, végletekig lehangolt lány – azaz mi – ott ültünk a pultnál és igyekeztünk nem elaludni. Váratlanul egy hideg légáramlat csapott a nyakamba. Valaki kinyitotta a mögöttem lévő bejáratot és rám zúdította a beáramló havat és fagyot. Már épp felhúztam volna magam rajta, amikor az előttem ülő Stephanie megmerevedett és tátott szájjal bámult valamit a hátam mögött. Annyira mókás képet vágott, hogy muszáj volt felkuncognom rajta.
- Hahó! Föld hívja Stephet! – kacagtam rá és ide-oda húztam a kezemet az arca előtt. Dühösen felmordult és elrántotta a karomat.


Most már igazán kíváncsi voltam, hogy mit néz ennyire, ezért egy határozott mozdulattal megfordultam és szintén ezzel a mozdulattal kilöktem a mögöttem álló kezéből a poharat, ami hangos csattanással tört ezernyi darabra a fapadlón. Azonnal leugrottam a székről és elkezdtem összeszedegetni a cserepeket. Nem mertem felnézni, így csak egy viseletes síbakancsot láttam az orrom előtt.
- Én… én annyira sajnálom, nem akartam! Azonnal fizetek magának egy másikat, csak előbb eltakarítom ezt a szemetet… - kissé ostobán hangzott, tudom jól, de abban a pillanatban nem jutott értelmesebb az eszembe.
Szaporán szedtem az üvegszilánkokat, amikor felhangzott felettem a nevetés. Annyira megdöbbentett az idegen hangja, hogy nem elég, hogy teljesen hülyét csináltam magamból, egy ügyetlen mozdulatnak köszönhetően még a kezemet is sikerült elvágnom. Szitkozódva szorítottam magamhoz a vérző karomat és feltápászkodtam a földről.


Amikor végre újra kiegyenesedtem, és nem görbültem be, mint valami majom, belepillantottam a legzöldebb szemekbe, amiket valaha is láttam. Életemben nem voltam még annyira lesokkolva, mint akkor. A tüdőm veszett módon emelkedett és süllyedt a bordáim között, a fülem zúgott és a vérnyomásommal se lehetett minden rendben, mert szédültem, nem is kicsit.


Az álomfickó meg csak ott állt előttem, bámult rám és közben majd’ megvakított azzal a hófehér vigyorral, amit az arcomba lőtt. Eszméletlenül idiótának éreztem magam, az agyamban bőszen villogtak a kicsi piros lámpák, mégsem voltam képes megmozdulni vagy szólni akár egy szót is.
- Hölgyem, amennyiben az előbbi italmeghívása nekem szólt, úgy örömmel elfogadom – mókásan meghajolt előttem, és akkor észrevette a sérülésemet.


Én már nem is emlékeztem rá, annyira elvarázsolt az a megfoghatatlan szépség, ami belőle áradt. Jó, tudom, hogy egy férfira nem mondják, hogy szép, de ő megtestesítette mindazt, amit eddig csak a szerelmes regényekből ismertem. Irreális érzések kerítettek a hatalmukba és fogalmam se volt, hogy ennek most örüljek, vagy féljek tőlük. Azok a bizonyos pillangók a gyomromban eszeveszett száguldásba kezdtek, már attól féltem, a plafonon fogok kikötni a repkedésük miatt. Szerencsémre azonban a helyemen maradtam, amíg csodafickó kerített valahonnan egy elsősegélyládát és bekötözte a kezemet. Még mindig nem szóltam semmit, de láthatóan ez őt nem zavarta, mert finoman mosolyogva a pult felé fordult és rendelt valamit. Nem igazán figyeltem, mit tesznek elém, annyira ideges voltam, hogy kérdezés nélkül, jó nagyot húztam a pohárból, hogy aztán prüszkölve köpjem ki az egészet. A vodka istentelenül csípte a torkomat, pedig a legtöbb, méregnek is beillő itóka szegény felszolgálót találta el. Ő is prüszkölt, bár nem valószínű, hogy az égető ital miatt…


Azt hittem, ennél mélyebbre már nem is süllyedhetek. Nem elég, hogy totál beégettem magam Mr. Tökéletes előtt, még a bár forgalmát is jelentősen visszavetettem a pohártörős, na meg a köpködős jelenetemmel. De az álompasi nem tűnt dühösnek, épp ellenkezőleg. Diszkréten egy százdollárost csúsztatott át a pulton a pincérnek, majd a barátnőm felé fordulva megkérdezte tőle, hogy merre lakunk. Stephanie eddig néma elégedettséggel szemlélte az eseményeket. Tulajdonképpen megértettem az örömét, mert állandóan azzal nyúzott, hogy ideje lenne „felszednem” valakit, mert így örökre besavanyodott vénlány maradok. És bármilyen furcsán is kezdődött ez az este, láttam a szemében azt a bizonyos felvillanást, ami elől, ha lenne eszem, villámgyorsan menekülnék. Átváltott kerítő üzemmódra, és ilyenkor rosszabb volt egy hurrikánnál. Tudtam, hogy pokoli nehéz lesz ez a két hét, amíg még itt vagyunk…


Amíg én ezen agyaltam, a barátnőm és az újonnan szerzett ismerősünk megbeszélték, hogy a sráccal és néhány barátjával töltjük az éjszaka hátralevő részét. Kissé rémülten és nem kissé zavartan néztem Stephre, de ő csak cinkosan rám kacsintott és már húzta is rám a kabátomat. Végül is, miért ne? Egyszer élünk…
Emelkedett hangulatban hagytuk el a bárt, és egy fényűző, csupa üveg villa felé vettük az irányt. A srác bizalmasan átkarolta a derekamat, amit furcsa módon nem éreztem tolakodónak vagy rámenősnek, egyszerűen jól esett belebújni az izmos karok közé.
Mire megérkeztünk, a házban már javában folyt az élet. Csupa jól konszolidált fiatal mulatott odabent, úgynevezett menő zene szólt a rejtett hangfalakból és itt nyoma sem volt a langyos sörnek, patakokban csobogott a legmárkásabb pezsgő.
Ejha, tehát nemcsak álomszerűen néz ki, még gazdag is… gondoltam magamban. Elkerekedő szemekkel vettem górcső alá a villát, mert tényleg lenyűgöző volt. Tágas terek, hófehér falak, kényelmes berendezés, a hatalmas üvegablakokból pedig fényűző kilátás nyílt a hóval borított hegycsúcsokra.


Boldogan vetettem bele magam az ünneplésbe, bár fogalmam se volt, hogy mi alkalomból rendezték. Én csak élveztem a forgatagot, élveztem, hogy végre egyszer szabad lehetek, úgy igazán. A sráccal végigbeszélgettük a fél éjszakát, olyan dolgokat is elmeséltem neki, amit másnak sosem mertem volna. Kitárulkoztam előtte, felfedtem a szánalmas kis életem minden rejtett titkát, és nem tudom, miért tettem. Talán már akkor tudtam, hogy itt valami végzetes dolog történik, valami olyasmi, amiről eddig álmodni sem mertem. Ez az éjszaka megnyitotta előttem a végtelen boldogság kapuját és én szökdécselve léptem be rajta. Felszabadultan meséltem, és úgy tűnt, őt ez nem zavarja, mert egyre-másra tette fel a kérdéseit, soha meg nem unva a válaszokat. Életem egyik legszebb estéje volt.


Nos, így kezdődött a mi szerelmünk Daniellel, varázslatosan és meseszerűen. 
A további történéseket nem részletezném, legyen elég annyi, hogy hat héttel az első találkozásunkat követően már a mennyasszonya voltam. A hivatalos lánykérés enyhén szólva is botrányosra sikeredett, mert apám nem akarta elhinni, hogy ilyen rövid idő után képesek vagyunk ésszerűen meghozni egy ennyire nagy horderejű döntést. Eleinte bántott a hozzáállása, de aztán már nem foglalkoztam vele, átadtam magam a mindent elsöprő szerelemnek. A lehető legtöbb időt együtt töltöttük, igyekeztünk minden pillanatot kihasználni. Az első szeretkezésünk is viszonylag későn, – legalábbis a mai kapcsolatok többségéhez viszonyítottan – az eljegyzés előtti héten történt meg. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem ismertem azt az érzést, mikor nemcsak a tested, hanem a lelked is egyesül a szeretett emberrel, szóval addig nem is tudtam igazán, mi is az a szerelem. Persze, szerettem Danielt, teljes szívemből szerettem, de az együttlétünk után ez hatványozódott, már-már mániákus imádattá nőtte ki magát mindkettőnknél. Állandóan rá gondoltam, a tervezett esküvőnkre – ami az egyetemi szemeszter utánra lett kitűzve, hófehér, habos ruhával, koszorúslányokkal, templommal meg mindennel – és főleg arra a két hetes, polinéz körutazásra, ami ránk várt a tavaszi szünetben. Kacagva tervezgettük a közös jövőnket, számomra is hihetetlen módon egy hullámhosszon pendültünk. Lassan kezdtem elfogadni, hogy ez a sok boldogság mind az enyém, mind a miénk, már nem féltem attól, hogy egyszer csak felébredek és rájövök, hogy mindez csak álom volt, egy varázslatos fikció, ami csak a könyvekben létezik.


Aztán egyszer csak vége szakadt mindennek.


Egy délután, egy héttel az elutazásunk előtt megbeszéltük, hogy találkozunk a kedvenc kávézónkban. Már jóval az egyeztetett időpont előtt ott ültem a teraszon, élveztem a bágyadt tavaszi napsütést és kortyolgattam a kávémat. 
Vártam rá. Vártam rá órákon keresztül, de ő nem jött el. Először nem gondoltam semmi rosszra, magamban számtalan mentséget hoztam fel a védelmére, mondván, hogy biztos dugóba került, vagy feltartották az egyetemen, esetleg a szülei hívták el valahova. De egy rejtett bizonyosság már akkor ott vibrált a sejtjeimben, tudtam, hogy valami végzetes történt, mert nem volt jellemző rá, hogy szó nélkül felszívódjon, ha mást nem, legalább mindig hagyott egy üzenetet a hangpostámon. De most semmi nem volt, se üzenet, se hívás, se levél, se semmi. Lélekszakadva rohantam haza, és már-már eszelős örömet éreztem, mikor megláttam a kocsiját a behajtón. Boldogan vigyorodva tártam sarkig az ajtót és beléptem a nappaliba. Láttam, hogy ott ülnek a szüleim, és Daniel apja, de amit elsőre nem vettem észre, az a légkör volt. Baljós, sötét hangulat uralkodott a házban, de ostobaságból, vagy talán félelemből nem voltam hajlandó tudomást venni róla. 
Felrohantam az emeletre, benyitottam a szobámba és vártam, hogy megpillantsam Danielt, ahogy pimaszul vigyorogva hever az ágyamon, esetleg az erkélyemen állva, a kilátásban gyönyörködve. De nem volt ott, pedig még a fürdőszobába és a gardróbba is bekukkantottam, meglepetésre számítva. Zavartan mentem vissza a földszintre, benéztem a konyhába, a garázsba, de nem találtam senkit. 


Remegve léptem be ismét a nappaliba és végre szemügyre vettem Daniel apját. A szeme vörös volt és dagadt, és olyan furcsa, tompa fénnyel süllyedt az arcába, a teste görnyedten hevert a kanapén. Értetlenül néztem rá, de mélyen legbelül már tudtam, annyira biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség történt, hogy a fejemet rázva, néma sikollyal hátráltam pár lépést.
- Sarah, kérlek… mondanom kell valamit… azt akartam, hogy tőlem tudd meg, és ne mástól… Sarah, Daniel… - motyogta szinte tébolyultan a fájdalomtól, de a szavába vágtam.
- Ki ne mondja! Nem! Az nem lehet! – kiabáltam eszelősen, még mindig hátrálva.
- Sarah, Daniel… Danny meghalt, Sarah… sajnálom… - felzokogott és az arcát a tenyerébe rejtve ringatta magát előre-hátra.
- Nem! Hazudik! Danny nem lehet halott! – képtelen voltam sírni, a fájdalmam túl nagy volt a könnyekhez.
- Sarah, kicsim, nyugodj meg! Édesem… - apám felállt és át akart ölelni, de eltaszítottam magamtól és az ellenkező irányba botorkáltam. Nem jutottam messzire, két lépés után elöntött a jótékony sötétség. Ájultan zuhantam a padlóra.


Három napig voltam eszméletlen. Ez alatt a három nap alatt Daniel szülei elintézték a temetést, fogadták a részvétnyilvánításokat és megpróbáltak megbirkózni a veszteségükkel. Mikor kinyitottam a szemeimet, ragyogó napsütés áradt be a szobámba. Ahogy kinéztem az ablakomon, váratlanul megrohantak az emlékek, kíméletlen pontossággal jutott eszembe minden, ami történt. Fájdalom költözött a szívembe, miközben éreztem, mennyire szeretem őt. Mély levegőt vettem és hagytam, hogy az elkeseredés betöltse a lelkemet. Tárt karokkal fogadtam a kínt és az elöntötte a testemet.


A temetés egy héttel Daniel halála után zajlott le. Tipikus amerikai gyászszertartás, rengeteg igazi és ál-baráttal, rokonokkal, ismerősökkel. Mindenki ott állt a sír mellett, zokogtak és rimánkodtak. Én nem. Távolabbról szemléltem az eseményeket, nem éreztem mást, csak ürességet. 
Az ébredésem utáni és a temetés előtti négy napban végigéltem a gyász minden fázisát, tökéletes tankönyvi példája voltam az egésznek. Először tagadtam, mindent és mindenkit hazugnak neveztem, aki azt állította, hogy ő már nincs többé. Aztán jött a düh, ez viszonylag gyorsan lezajlott, talán annak is köszönhetően, hogy a kirohanásaim miatt nem maradt több törhető tárgy a házban, mert kiéltem magam, ó, igen, nagyon is kezelhetetlen voltam, senki nem menekülhetett a haragom elől. A félelem már régi ismerősként kopogott be a szívembe, saját magamat átkarolva ültem az ágyamon és azért imádkoztam, hogy elfelejthessek mindent, aztán meg azért, hogy visszacsinálhassam valahogy a dolgokat. A bűntudat kissé bekevert, mert elvileg a félelem után kellett volna jelentkeznie, nekem mégis szinte az első pillanattól kezdve ott remegett a szívemben, minden porcikámat elárasztotta ez az érzés, és mondhatott bárki bármit, nem tudtam tenni ellene semmit. Hiszen ha nem ment volna pont abba a könyvesboltba miattam, ha nem akart volna mindenáron nekem örömet szerezni, a mai napig élhetne, épen és egészségesen szórná a kis bókvirágjait, kápráztathatna el az eszével, levehetne a lábamról egy mosolyával.


Jelenleg éppen a depressziós fázisban tengődöm, bezárultam, kiürültem és fogalmam sincs, lehetek-e még valaha teljes ember. Mióta meghalt, pihenek. Csak most, utólag érzem milyen lázas, természetellenes feszültségben, tűzforró lázban égtünk együtt, folytonos szerelemben. Aki azt állítja, hogy ha valaki meghalt, az eltűnik, semmivé lehet egy pillanat alatt, az vak és tudatlan. A jelenléte azóta is átsüvít rajtam, mint egy áramütés, megijeszt és felkavar a lelkem mélyéig. Tudom, érzem, hogy Ő az, láthatatlanul, de súlyos, sajátságos lényével, mindazzal, ami egyénien és sajátságosan Ő.
Hetek óta megtorpanok, ha szerelmespárokat látok az utcán és csak bámulom a végtelennek tetsző csókjaikat, szenvedélyes veszekedéseiket és a boldog kibéküléseket. Nézem őket és bölcs mosollyal elhallgatom a vérembe szivárgó fájdalmat. Mert a halál nem a legrosszabb, hanem a tartós szenvedés, a folytatódó iszonyat.


A fájdalom sosem múlik el teljesen. Az ember valahogy kezeli, él tovább, de a fájdalom mindig ott marad, beleég a csontjaiba és kiszívja az életet.


Pontosan hatvanegy napja szenvedtem a magam keltette bánatban és az ő keze helyett már csak a könnyek forró érintését éreztem az arcomon.