Árnyak vonzásában - Prológus

Régóta érlelődik bennem egy új történet, de eddig valahogy sosem jutottam el odáig, hogy nekiálljak papírra - vagy jelen esetben monitorra - vetni. Igazából nem is a nagyközönségnek szántam, csak úgy magamnak, de valamiféle morbid kíváncsiság arra sarkallt, hogy osszak meg veletek egy apró részletet. Tényleg csak merő kíváncsiság az egész, nem is biztos, hogy folytatni fogom, de kérdem én: van ennek bármi értelme?

A történet maga egy lányról szól, egy lányról, aki a származása révén belekerül egy olyan világba, ahol hátborzongató, rémes történések veszik körül. Súlyos titkokkal teli útján felbukkan a tiltott szerelem, és a kedves ősi ellensége is, aki delejesen vonzza maga felé hősnőnket. Vajon igaz vonzalmat érez, vagy mindez csupán az idegen játéka? És hogy ne unatkozzanak, miközben a szentnek gondolt céljukra összpontosítanak, egyre többen akarják a fejüket karóra tűzni, és az őszinte barátok egyre inkább fogyatkoznak. De a történet végén minden titokra fény derül...

Hát, nagyjából valami ilyesmi lenne, nem tudom, mennyire érthető :) Azért a véleményeteknek örülnék. Írjak, ne írjak? 

Prológus

A köd lepelként terítette be az egyébként is félhomályba burkolódzó New yorki sikátor minden szegletét, csak egy apró kis fénypászmának engedett utat, ami gyengén világította meg a bár bejáratához vezető járdát. Ahhoz képest, hogy a hely meglehetősen felkapott volt a város felsőbb köreiben, ezen a csendes, zimankós estén senki nem kért bebocsátást a főbejáraton át. És ennek megvolt az oka. 


Ezen a szombaton zárva tartottak a nagyközönség előtt, nem engedtek be akárkit. A bárt ilyenkor ellepték a különös, a horrortörténetek és mesekönyvek lapjairól életre kelt lények, zsibongva rajzottak az állam minden pontjáról, hogy néhány órán keresztül csak önmaguk lehessenek, nem holmi rémes szappanoperában játszó színészek. Mert a külvilág számára ők is csupán jelentéktelen, középszerű emberek voltak, akik mindennap eljártak a hitvány munkahelyükre, lelkiismeretesen fizették az adót meg a jelzálogot, és egyáltalán, igyekeztek fenntartani a rendesnek tetsző, unalmas látszatot, amit az életüknek neveztek. De mindannyian türelmesen vártak minden hónap utolsó szombatjára, arra az éjszakára, mikor végre levehették a maskarájukat és megszabadulhattak a normalitás rabláncától. Ezen a helyen felfedhették önnön valójukat, a szörnyeteget, ami mindannyiukban ott lakozott. Vámpírok és démonok voltak ők, a pokol alattvalói, az eddig csak a legsötétebb rémálmokban élő teremtmények hús-vér megtestesítői. A bár tömve volt velük, egymás hegyén-hátán élvezték a kötöttségek nélküli létet, és egymást. Az egész termet belengte a kénszag, füst gomolygott a falak repedésein át, patakokban folyt a vérrel kevert legmárkásabb pezsgő. A helyiség közepén felállított pódiumon vad tekintetű, zilált külsejű nők vonaglottak, a körülöttük összegyűlő, kiáltozó férfiak nem kis örömére.


Mindezt a színes, zabolátlan sokaságot egy férfi figyelte egy emeleti galérián át. A lent tobzódó lényekkel ellentétben ő ember volt, mégis olyan korlátlan hatalommal rendelkezett, amely megvédte a szörnyek ellenséges támadásaitól. Ő volt maga az Equilibrium, az egyensúly őrzője. Magas alakjára feszülő hófehér öltönye éles ellentétben állt ébenszínű bőrével, kísérteties megjelenéssel ruházva fel őt. A szemei sötéten ültek az üregükben, éberen figyeltek minden apró rezdülést, minden megnyilvánulást és cselekedetet, ami odalent zajlott. Impériumának teljes tudatában büszkén kihúzta magát, finoman elmosolyodott és letelepedett a galérián elhelyezett bőrfotelek egyikébe, miközben a vodka tonikját kortyolgatta. Elégedett volt a helyzetével, és azzal még inkább, hogy abban a pillanatban ő volt az egyedüli ember a Földön, aki elmondhatta magáról: teljes biztonságban van.


Az alig két perccel később bekövetkezett támadás megcáfolta a hitét…

Sürgető vágyak

(Bella)


A szomjúság okozta égetés már elvette a józan eszemet. Jasper hiába ordított, szidott és könyörgött a másik teremből, semmi másra nem tudtam gondolni, csak a vérre. Tisztán hallottam a szűk mellkasba szorult apró szív rémült kalapálását, fájdalmasan élesen éreztem az erekben keringő vér őrjítő illatát, és a levegő sietős áramlását a ziháló tüdőben. Az izmaim megfeszültek, a fogaim fenyegetően kivillantak és készen álltam arra, hogy prédámmá fogadjam az előttem álló élőlényt.
A kislány szemei kikerekedtek, miközben lassan, vicsorogva közelítettem felé…


3 hónappal ezelőtt


Edward a gyerekekért ment az iskolai előkészítőbe, így bőven volt időm a tervem végrehajtásához. Tudtam, hogy hazafelé jövet úgyis megállnak a cukrászdánál, ez amolyan hagyománnyá vált az elmúlt hetek során. Bár az ikrek főleg állati vért fogyasztottak, és nem különösebben rajongtak a normális, emberi ételekért, a fagyiért majd’ megvesztek. A jeges nyalánksággal bármikor meg lehetett őket vesztegetni és ezt a családunk tagjai elég sokszor ki is használták. Főleg Alice és Emmett. Előbbi a közös vásárlásaikat akarta leplezni, míg utóbbi inkább a hajmeresztő szórakozási ötleteit. Az elején még zsörtölődtem, ahogyan azt egy jóravaló feleségtől és anyától elvárható, de később kénytelen voltam beletörődni a megváltoztathatatlanba. Soha nem tudtam volna rávenni őket egy kis nagynénis-nagybácsis támogatásra, de nem is akartam. Hiszen úgy szerettem őket, ahogy voltak. Alice, az örök optimista, mániákusan vásárolgató látnok, Emmett, akinek sosem kellett a szomszédba menni egy olcsó, néha már az ízléstelenség határát súroló poénért, Rosalie, akinek a felszíni hiúsága mélyén egy nagyon is érző szíve volt. Ott volt Esme, mindenki anyukája, aki annyira telítve volt szeretettel, hogy bőven jutott belőle mindannyiunknak, Carlisle, az állhatatosság és önuralom mintaképe, aki azonban vihogó kisgyerekké vedlett át, mikor az „unokáival” játszott, Jasper, a világ legtehetségesebb hadvezére és nem mellesleg az, aki minden őrültségben benne volt, ha Eden és Sunday rávették a maguk ártatlannak tűnő módján.
És ott volt Edward, az én sápadt holdsugaram. Hosszú utat jártunk be együtt, osztoztunk nehézségben és boldogságban, mély fájdalomban és felhőtlen örömben. Bármilyen távol is voltunk egymástól, bármennyi akadályt is gördített elénk a sors, örökre össze voltunk kötve Isten és ember – ez esetben vámpír – előtt. Ismertük egymás minden porcikáját, jó és rossz tulajdonságait. Nem volt közöttünk színlelés, nem voltak titkaink. Úgy szerettük egymást, ahogy voltunk. Szükségünk volt a másikra. Szívem és lelkem minden szeretetével imádtam őt, rajongva szerettem, és ezt ki is akartam mutatni, más módon, mint ahogy azt eddig tettem.


Mosolyogva néztem fel a konyha falán díszelgő naptárra – takaros kellék, mint oly sok minden ebben a házban, hiszen nekünk, akik tökéletes memóriával voltak megáldva, semmi szükségünk nem volt ilyen emlékeztetőkre. Június huszadika volt, ami azt jelentette, hogy Edward hivatalosan is átlépte a 110 évet. Vigyorognom kellett a gondolatra, hogy már ilyen „idős”, hiszen mind külsőleg, mind belsőleg megmaradt fiatalnak, főleg, mióta megvoltak a gyerekek is. A háta mögött lévő éveket talán csak az élettapasztalatán lehetett nyomon követni, de ezt is csak az tudta róla, aki igazán közelről ismerte. Érthető okokból embereknek nem dicsekedett az életkorával, ismerős vámpírok pedig ritkán jártak át „látogatóba”.


Ajtócsapkodás térített magamhoz az álmodozásból. Ijedten vettem észre, hogy rengeteg időt elpazaroltam, és jócskán késésben voltam. Átsétáltam a nappaliba, és szembekerültem Emmett önelégülten vigyorgó fejével. Még sóhajtani sem volt időm, mielőtt belekezdett volna az újabb piszkos fantáziájának ecsetelésébe.
- Kész vagy életed egyik legmozgalmasabb éjszakájára? Ha gondolod, mi kiruccanhatunk pár órára, csak hogy a tiétek legyen az egész ház. Legalább nem kell fojtott hangon nyögdécselnetek – felröhögött a saját poénján és rám kacsintott.
Tehetetlenül megforgattam a szemeimet és igyekeztem némán elmenni mellette. Tudtam, ha csak egy szót is szólok, végleg el fogok késni. Emmettnek be nem állt a szája általában és most erre volt a legkevésbé szükségem. Alice húzta keresztül a számításaimat. Magában rötyögve betáncikált az ajtón, lehuppant a bátyja mellé a kanapéra és pont olyan vesébe látóan nézett rám, mint az előbb említett jómadár.
- Annyira szép lesz! Láttam! Jaj, Bella, ennél szebb ajándékot nem is adhatnál neki! – lelkendezett Alice tapsikolva.
- Kérlek, ne előtte! Tudod, hogy milyen Emme… - tovább nem jutottam, mert az említett szemi már fel is csillantak, és rám bámulva lassan ördögi vigyorra húzta a száját.
- Mesélj csak Em bácsinak, hugi! Mit is fog a mi kis gerlepárunk művelni? – bősz szemöldökhúzogatás kíséretében oldalról bökdösni kezdte Alice-t, aki először elmélyülten engem figyelt, majd hatalmas mosollyal az arcán Emmett felé fordult és rákacsintott.


Félig dühösen, félig beletörődőn fújtattam egyet és szó nélkül elindultam az emeletre. Még el sem hagytam a lépcsősort, de már hallottam, ahogy Emmettből kibújik a perverzség, és hol Alice-t faggatta arról, amit látott, hol ő igyekezett „színesebbé tenni” az esténket. Tehetetlenül megráztam a fejem és beléptem a szobánkba. Bár volt saját házunk, a mi kis kuckónk, mégis több időt töltöttünk itt, mint odahaza. Edward bútorai még mindig ugyanott álltak, ahol a megismerkedésünkkor, a ruhái a szekrényben lógtak, azzal a különbséggel, hogy most már az enyémek is ott voltak mellette. Mosolyogva simítottam végig rajtuk, majd a fürdőszoba felé indultam. Gyorsnak kellett lennem, mert Edward és a kicsik bármelyik pillanatban betoppanhattak. Bár a testem nem érzékelte a hideget, tehát nem fázhattam, azért a vizet jó forrón engedtem a bőrömre. Pár perc áztatás után újjászületve másztam ki a zuhany alól, magamra tekertem egy törülközőt és úgy, ahogy voltam, visszaindultam a szobába. 
Alig tettem meg néhány lépést, amikor Jasperbe botlottam. A szemei elkerekedtek, de gyorsan erőt vett magán, és illemtudóan elfordult. Még élénken élt az emlékezetemben a legutóbbi ilyesfajta, kínos találkozásunk, ezért a lehető leggyorsabban elslisszoltam mellette és becsaptam magam mögött az ajtót. Átkoztam magam, amiért nem vittem magammal a ruháimat is. Nagyon reméltem, hogy ez most kivételesen nem jut vissza Edwardhoz, bár, mint mindig, ez is hiú reménynek számított. Nem volt olyan dolog ebben a családban, sőt, az egész városban, amiről a férjem nem tudott volna. A képessége jócskán próbára tette a találékonyságomat, mert nekem ugyan nem látott a gondolataim közé, de mindenki másnak, aki segített, igen.
Épp ezért kellett gyorsnak lennem. Magamra kaptam a gondosan előre kiválasztott ruhát, megigazítottam a hajam, belebújtam a szandálomba, és már indultam is. A nappaliban Alice még elkapott, átölelt és sok szerencsét kívánt.


Miközben az erdő felé futottam, magamban még ellenőriztem, hogy mindent beszereztem-e, amire szükségem volt. Végigvettem minden apró kelléket, és úgy gondoltam, hogy a tőlem telhető legjobb munkát végeztem. Amikor elértem a célomat, egy percre megálltam és aggódni kezdtem. Ahogy végigfuttattam a tekintetemet a réten, elöntött egy furcsa bizonytalanság. Mi lesz, ha nem tetszik neki? Bár a lelkemet is beleadtam abba, hogy a rétből mesevilágot varázsoljak, hirtelen gyerekesnek, kicsinyesnek látszott az egész. Egy kívülálló számára tökéletesnek tetszettek a nagy buzgalommal feldíszített fák, a szétszórt virágok és a rét közepén, takaros halmokba rendezett párnák, de valami hiányzott, és nem jöttem rá, hogy mi. Végül úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, inkább örülök az előttünk álló óráknak. A gyomrom minden nesznél összerándult, nagyon vágytam már Edward karjaiba, érezni akartam, ahogy a bőre az enyémhez simult, ahogy az ajkai ostromolják az enyémeket, ahogy lassan, szenvedélyesen feloldódunk egymásban. Előre örültem annak, hogy egy kicsit kettesben lehetünk, mert az ikrek, na meg ilyen család mellett nem sok alkalma volt az embernek romantikázni. Persze, igyekeztünk minél több időt csak egymással tölteni, de számtalan alkalommal keresztülhúzta a számításainkat egy-egy váratlanul bekövetkezett esemény. Hol Alice-nek volt halaszthatatlan vásárolgathatnékja, hol Emmett tolakodott be szokásához híven a privát szféránkba, hol a gyerekek nem bírtak magukkal. Mindennél jobban szerettem a családomat, de néha már túl sok volt belőlük. Lehunyt szemmel, a külvilágot teljesen kizárva álmodoztam az elkövetkezendő pár óráról, teljesen átadtam magam az ábrándjaimnak.


Valószínűleg épp ezért nem vettem észre, ahogy valaki a hátam mögé lopakodik. Mikor közvetlenül mellém ért, megszólalt bennem a vészcsengő, de elkéstem. Az idegen a vállamhoz ért, és engem elnyelt a sötétség.


Amikor kezdtem magamhoz térni, azonnal rájöttem, hogy már nem a réten vagyok. Sötét volt, annyira sötét, hogy még a kifinomult vámpírlátásommal is csak nehezen tudtam kivenni a terem körvonalait. Egy pinceszerűségben lehettem, bár a fekete falak magassága és az azokról csöpögő víz inkább veremhez tette hasonlóvá. Nyögdécselve igyekeztem felülni a kemény, homokos földről. A fejem majd’ felrobbant, üvöltve tiltakozott a mozgás miatti fájdalom ellen. Két kézzel fogtam közre a koponyám, miközben nagy nehezen függőleges helyzetbe tornáztam magam. Elég sokáig tartott, de végül sikerült. Kimerülten dőltem neki a falnak, sosem éreztem még magam ennyire gyengének. Nagyon rémisztő és egyben bizarr érzés volt vámpírként tehetetlennek érezni magam. Lassan, a fejemet szinte nem is mozgatva körbenéztem, hátha találok valami kapaszkodót, hol is vagyok tulajdonképpen. Reménytelenül szemléltem a felettem tornyosuló falakat. Az előttem lévő falon észrevettem egy halvány fénycsíkot, de nem tudtam kivenni, hogy mi is az.
Teljesen összetörve roskadtam ismét magamba, máson sem járt az eszem, csak a családomon. Fogalmam sem volt, mi lehet velük, vajon jól vannak-e, vagy ők is csapdába estek, mint én.
- Mi történt velem? – súgtam csendesen magam elé, nem remélve választ a kongó falaktól. Váratlanul meghallottam egy halk hangot valahonnan mellőlem.
- Bella? Bella, te vagy az? – ismerős volt, de először nem tudtam beazonosítani, honnan. De amint megvilágosodtam, tapsolni tudtam volna az örömtől.
- Jasper! Jézusom, de örülök, hogy itt vagy! Vigyél ki innen, kérlek! – minden erőmet összeszedve a fal mellé húzódtam, a kezemet rátapasztottam és úgy hallgatóztam.
- Bella, hál’ Istennek, hogy életben vagy! Jól vagy? Nem sérültél meg? – kérdezte Jasper nyugtalanul. Melegség költözött a szívembe annak láttán, hogy így törődik velem.
- Nem, jól vagyok – a fejem lüktetve tiltakozott a kijelentés ellen, de nem akartam nyugtalanítani Jaspert.
- Remek. Az én fejem szét akar esni – hallottam egy tompa puffanást, majd Jasper felnyögött.
- Jazz?! Úristen, Jazz, minden rendben? Mi történt? – pánikba estem, mert nem tudtam, mi lehet vele.
- Semmi gond. Csak eldőltem. Pokolian éget a fejem – nagyon furcsa volt hallani, ahogy a mindig erős, mindig magabiztos Jasper fájdalommal küszködik.
- Nem tudod, hol lehetünk? És egyáltalán, mi folyik itt? Miért hurcoltak el miket? – a kérdések felbolydult méhkasként kavarogtak a fejemben, nem értettem semmit.
- Azt hiszem, én csak potyautas vagyok. Alice utánad küldött, hogy nyugtassalak meg, mert látta, hogy kissé kiborulsz. Épp akkor értem oda, amikor az a nő valahogy elkábított. Ezek után én is megkaptam a magam altatóadagját – Jasper felsóhajtott a mondat végén, de szinte tapintani lehetett a feszültséget, ami belőle áradt.
- Várj, milyen nő? – a kérdésem már-már visításként hangzott, annyira megdöbbentem.
- Nem emlékszel? Volt ott egy vámpír. Illetve nem is egy, de ez most mellékes. Szóval a nő hozzáért a válladhoz és te összeestél. Megpróbáltam segíteni neked, tényleg, de lefogtak és a nő engem is elkábított. Sajnálom, hogy nem tudtam tenni semmit. Az egész az én hibám – az előbbi zaklatottságát felváltotta a bűntudat. Nem bírtam elviselni, hogy magát okolja olyasmiért, amiről nem tehetett.
- Jazz, ezt most fejezd be! Le sem tagadhatnád, hogy Edward testvére vagy! Miért lenne a te hibád? Ne ostorozd magad mások bűneiért, kérlek! Ki tudja, ha te nem lettél volna ott, én már halott is lehetnék. Szóval, kérlek… - nekitámasztottam a homlokomat a nedves köveknek és igyekeztem elnyomni a szemembe szökő csiklandós érzést. Rettegtem, ki voltam merülve és egyáltalán, pocsékul éreztem magam a bőrömben.
- Megértem az álláspontodat, de neked is értened kell az enyémet. Emlékszel, mikor elmeséltem az átváltozásomat és az azt követő éveket? – bőszen bólogatni kezdtem, de hamar rájöttem, hogy ő ezt nem láthatja.
- Igen, persze, hogy emlékszem. Hogy is felejthetném el? – a költői kérdésre nem vártam választ, de nem is érkezett.
- Mindegy is… Szóval, amíg ember voltam, nem láttam sosem igazi csatát. Az volt a dolgom, hogy a harc elől menekülő civileket biztonságos helyre kísérjem. Ennek ellenére én lettem minden idők legfiatalabb hadnagya a texasi seregben. Amikor találkoztam Maria-val és a többiekkel, épp egy ilyen menekítés kellős közepén voltam. És ők ott álltak a tóparton, gyönyörűen és védtelenül… Akkor még nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy ők nem egészen abba a súlycsoportba tartoznak, mint az olyan egyszerű, földi halandók, mint jómagam. Tehát, csak álltak ott, mosolyogtak, és mintha valami idegen, számomra nem ismert nyelven kommunikáltak volna egymással. Aztán az egyikük elindult felém, átkarolt és az ajka a nyakamra tapadt…
Három nappal később zavarodottan ébredtem. Maria készségesen válaszolt a kérdéseimre, mellettem volt, mégis, sosem éreztem magam annál magányosabbnak, mint akkor. Féltem, sőt, rettegtem attól, ami lett belőlem és ezen az sem segített, hogy folyton éreznem kellett Maria vágyát, hol a harcra, hol rám. Az érzelmei annyira elhomályosították az enyémeket, hogy a végén már én magam is elhittem, szerelmes vagyok belé. Lázas, sürgető szenvedélyben égtünk mi ketten, de soha nem volt köztünk igazi, mély és őszinte érzelmi kapocs. De ezzel még képes lettem volna együtt élni. Azt viszont már nem nyelte be a gyomrom, amikre kényszerített. A maga hízelgő módján rávett arra, hogy helyette én öljem meg az újszülöttkorból kilépő, gyengülő katonáit. Éreztem minden érzésüket, belefolytam a fájdalmukba, elmerültem benne és átadtam magam neki. Ez a kín megölt mindent, és nem távozott sosem, csak mélyebbre rágta magát a halott, álmatlan csontjaimba. És ez a valami, ez a szenvedés élt. Nem valami puha könnyes dolog volt ez, amit az emberek általában éreznek – vagy úgy hiszik, hogy ezt érzik. Nem ez kemény volt, mint a kő, és tűzként égetett. Kiégette a szívemet, tonnányi súllyal nyomott össze bennem minden emberit, ami még odabent lakozott. Mindent elpusztított, és hiába éltem még, hiába tettem a dolgom, belül meghaltam. Minden, amit valaha valósnak hittem, véget ért. Kiabálni akartam, azt akartam mondani: NEM!, de nem voltam rá képes. Csak hagytam, hogy bábként mozgasson, az érzelmeim rabjaként tengettem az életemet és tettem, amit tennem kellett. De az a mérhetetlen fájdalom, szenvedés és értetlenség, ami belőlük áradt, egy idő után felhalmozódott bennem és már nem voltam képes arra, hogy magamba fojtsam. Megelégeltem az egészet, és két barátom segítségével eljöttem onnan. Aztán találkoztam Alice-szel és ő visszaadta az önmagamba vetett hitem. De az a sok elvesztett élet… - Jasper szavai elakadtak, tisztán hallottam, ahogy az oxigén zihálva jut be a tüdejébe, hogy aztán szinte sírásként távozzon onnan. Már meg sem próbáltam elfojtani a sosemvolt könnyeket, láthatatlanul ömlöttek a szemeimből.
- Jazz, én… Istenem, Jazz… - a szavak egyszerűen megakadtak a torkomon, nem voltak hajlandóak engedelmeskedni az akaratomnak.


És mintha az elménk valahogy összekapcsolódott volna, tökéletesen megértettem őt. Éreztem mindazt a kíméletlenül lélekbe rágó fájdalmat, amit ő, hallottam a halálsikolyokat, mielőtt az erős kezek véget vetettek volna az életeknek, láttam a rémülten kitáguló pupillákat, mikor rájöttek, mire megy ki a játék. Zokogtam és kínlódtam magamban, megismertem a tehetetlenség legocsmányabb fajtáját, bármit megtettem volna a barátomért, testvéremért, hogy elűzzem a múlt árnyait és ismét mosolyt varázsoljak az arcára, mégsem tudtam tenni semmit, és ez elképesztő dührohamot váltott ki belőlem. Haragosan csapkodtam magam mellett a talajt, a bennem tomboló indulatok ki akartak törni belőlem egyetlen, végső megnyilvánulásban. Látatlanban is gyűlöltem, mélységesen megvetettem mindent és mindenkit, aki ilyesmire kényszerítette Jaspert. Az érzelmek csak lassan csillapodtak, mint mikor a nagy lánggal lobogó tűz csendesen huny ki parázsló hamuvá. Aztán, ahogy a szél a pillekönnyű hamut, úgy sodorta ki belőlem is az együttérzés a haragot. Annyira átöleltem volna őt, csak hogy tudja, mellette állok, de az átkozott falak miatt ezt sem tehettem meg. Rengeteg mély levegőre volt szükségem, hogy uralkodni tudjak magamon, de végül sikerült.
- Remélem, ezt nem érezted – motyogtam magam elé, tudtam, hogy úgyis meghallja.
- Ami azt illeti, semmit sem érzek. Nagyon furcsa érzés… - hallottam a hangján az álmélkodást.
- Semmit? Ez hogy lehet? – a döbbenet végigcikázott rajtam, lázasan kerestem a megoldást erre a rejtélyre.
- Nem tudom. Neked megvannak a képességeid? – kérdezte kíváncsian. Lehunytam a szemem és a pajzsomra koncentráltam, de nem történt semmi. Összezavarodtam.
- Nem, nem működnek. De vajon mi… - a válasz meteorként csapódott a gondolataim közé.
- Bella? Bella! – Jasper idegesen kopogtatta a falat a fejem mellett.
- Nem, semmi gond, csak… Azt hiszem, tudom miért vagyunk leblokkolva. Emlékszel a házra Oroszországban? Meg a szobára, ahol foglyok voltunk? – ostoba kérdés volt, hiszen mindenre emlékeztünk, ami valaha is történt velünk.
- Igazad lehet… Az a ketyere akkor is bevált… Már csak azt kellene kitalálni, hogy jussunk ki innen… - teljesen elmerült a gondolataiban, azzal volt elfoglalva, amihez igazán értett: haditervet kovácsolt.


Csendben maradtam, nem akartam zavarni. Váratlanul lépéseket hallottam, majd nyikorogva kinyílt az ajtó, elárasztva fénnyel a termet, ahol voltam. Hunyorognom kellett, szükségem volt egy kis időre, amíg hozzászoktam a hirtelen jött, erős fényhez. Az ajtónyílásban három alak állt. Amikor felismertem az egyiküket, elakadt a lélegzetem. Hogy képzeli ezt?
- Roppant megható beszélgetés volt, kedveseim. Talán el is érzékenyültem volna, ha nem lennének terveim veled – a bíborszínű szemek rám villantak, mohón figyelték a reakciómat. Nem okoztam csalódást.
- Aro?! – csak hápogni tudtam.
- Teljes életnagyságban. Hát nem örvendsz, hogy ismét találkoztunk? – hiénákat megszégyenítő mosolya kiszélesedett, szemei csillogtak a biztosan remélt győzelemtől. Felfordult a gyomrom.
- Mi ez az egész már megint? – kibukott belőlem az első kérdés, ami eszembe jutott.
- Megmondtam, hogy még tárgyalunk az ajánlatomról. És mivel önszántadból sosem kerestél volna fel, úgy döntöttem, az alkalomhoz jobban illő környezetben fogunk beszélgetni. És mivel arra már rájöttél, miért nem működik a képességetek, a témát mellőzhetnénk is. Rátérhetünk a második pontra. Csatlakozz a Volturihoz! – lágyan egybekulcsolta a két kezét, és úgy nézett rám, mintha a világmindenség legnagyobb kegyét nyújtotta volna át ezüsttálcán.
- Soha! Még akkor sem… - szenvedélyes kifakadásomat meg sem hallgatva hátat fordított, és elindult kifelé.
- Meglátjuk, mit felelsz akkor, ha néhány hétig éhezned kell. Ja, és mielőtt elfelejtem… Üdvözöllek Volterrában! – kárörvendő kacagása még akkor is a fülemben csengett, mikor a léptei már rég elhaltak a zegzugos, sötét falak között. Teljesen le voltam fagyva. Volterra? VOLTERRA?! Mit keresek én itt? És Jasper…
- Bella, jól vagy? Figyelj, nem kell megijedni, csak az erejét fitogtatja. A többiek hamarosan ránk találnak, és akkor… – Jazz megnyugtatásnak szánt monológja új félelmet ébresztett a szívemben.
- Nem, Jasper, azt nem lehet! Nem jöhetnek ide! - a rám törő pánik iszonyatos erőt adott, így képes voltam végre felkelni és üvöltve, sírva és zokogva ütöttem a falat, semmi eredménnyel. Mindenáron ki akartam jutni, ha kellett volna, a saját két kezemmel bontottam volna le azt az átkozott helyet. Aztán a düh tényleg sírásba fulladt, hüppögve rogytam le ismét a fal mellé, átkaroltam magam és úgy ringatóztam, ahogy az anyák ringatják a gyerekeiket. Mégsem hozott igazi megnyugvást, mert más ölelő karokra vágytam, de tudtam, hogy talán már sosem kaphatom meg őket. A félelem és a magány beszivárgott a vérembe és elárasztotta a lelkemet. Egyedül voltam a világban.
- Igazad van. Sosem hagynám, hogy Alice is átélje ezt… - Egy tompa hangból ítélve Jasper is nekidőlhetett a falnak. Csend telepedett a környékre.


***


Jó néhány hete ülhettünk már a celláinkban. Nem sok mindent tehettünk, így az idő java részében beszélgettünk. Jasper elmesélte, milyen volt, amikor találkozott Alice-szel, mikor hozzákötötte az életét, beszélt arról, mekkora szenvedést jelentett neki, mikor megjelentem náluk és arról is, hogy tette túl magát rajta. Érdeklődve, néha kacagva, néha sírva hallgattam őt, teljesen bele tudtam élni magam az életébe. Én magam nem soka beszéltem, hiszen szinte mindent tudott rólam, az érzéseimen keresztül belelátott a mindenkori helyzetembe. Ezek a beszélgetések segítettek elterelni mindkettőnk figyelmét arról a tényről, hogy nagyon régóta vadászhattunk. A szomjúság égette a torkunkat, tévképzeteket okozott, és egyáltalán, megőrjített minket. Napról napra egyre gyengébb lettem, a végén már csak feküdni tudtam a padlón és a lélegzetvételeimet számoltam.
Egy nap, nem is tudom, mennyivel azután, hogy magunkra hagytak minket, ismét kinyílt az ajtó és Aro jelent meg a küszöbön.
- Meggondoltad magad, húgom? – nyájas hangon, behízelgőn beszélt, de sem ez, sem a több hétig tartó éheztetés nem vett rá arra, hogy megváltoztassam a véleményemet.
- Megmondtam, soha nem fogok a rabszolgád lenni! – kiáltottam, már amennyire egy reszketeg nyikkanást annak lehet nevezni.
- Meglátjuk… Hozzátok! - kiáltott a háta mögé. Amint megláttam, kit hoznak elém, összeszorult a gyomrom. A kislány észveszejtően gyönyörű volt, szőke haj puha csigákban omlott a hátára, zöld szemei kerekre nyíltak a rémülettől. És a szíve… hevesen dobogott a szűk kis mellkasban, megőrjítve engem azzal, hogy friss, tápláló vért pumpál minden egyes összehúzódással. A méreg termelődni kezdett a számban, és miközben az eszem sikítva kiabált a fejemben, hogy nagyon nem helyes, amit tenni készülök, a testem megadta magát az ösztöneimnek.
- Bella, ne! Csak ezzel akar rávenni, hogy maradj! Ne, Bella, gondolkozz! A fenébe, állj már le! Ne tedd ezt, kérlek! – Jasper hangja mintha vékony hártyán át karcolta volna a tudatomat, nem volt képes igazán mélyen elérni.
Mélyen legbelül tudtam, hogy mit akarok tenni, és hogy nem kellene, de már nem tudtam parancsolni a bennem élő, vérre áhítozó szörnyetegnek. Hívogatott a vékony bőr alatt gyorsan pulzáló véna, az illata kitörölt minden józanságot belőlem.


A kislány ijedten rezzent össze, mikor a szám a nyakára tapadt…

Nem várt boldogság - Fanninak köszönetképp, mert elviseli az éjszakai zaklatásaimat :)

(Jasper)


A hó lassan belepte a tájat, fehér takaróként borult a környező erdőre, és szűziességgel ruházta fel a házakat. Ahogy a bágyadt téli napfény beáradt a hatalmas üvegablakon át, megvilágította az alkaromat elcsúfító sebhelyek éles széleit. A múltam démonait soha nem tudtam magam mögött hagyni teljesen, hiszen a harapásnyomok örök emlékeztetőként ott maradtak a bőrömön, és ami még fájdalmasabb volt, a lelkemben. Mindmáig érezni véltem azok szenvedését, fájdalmát és kétségbeesését, akiknek egykor én oltottam ki az életét, bennem éltek, árnyékként kísérték minden mozdulatomat. Sosem szabadulhattam tőlük.


Lehunytam a szemem és egy mély sóhajjal igyekeztem magamévá tenni a házban uralkodó érzelmeket is. Boldogság keveredett izgalommal, szerelem a vággyal, várakozás a szeretettel. Hallottam a nappaliból felszűrődő hangokat, szinte láttam magam előtt, ahogy Emmett felállítja a karácsonyfát, ahogy Rosalie és Esme aranyszínű gömböket aggatnak rá, és ahogy Edward a derekánál fogva felemeli a feleségét, Bellát, hogy a helyére illeszthesse a csillag alakú csúcsdíszt, ezzel tökéletessé téve a karácsonyfát. Carlisle valószínűleg az egyik sarokban ülve valamilyen orvosi szaklapot olvas, igyekszik kivonni magát a teendők alól, míg Alice minden bizonnyal ismét az őrületbe kergeti az áruházi beszállítókat a lehetetlen követeléseivel. Soha el nem múló hálával és forró szerelemmel gondoltam a feleségemre, ő volt az egyetlen, aki meglátta bennem a jót akkor is, amikor még én magam sem tudtam a létezéséről.


Váratlanul hatalmas mennyiségű boldogság taszított mellbe, így már szinte meg sem lepődtem azon, mikor Alice kicsi, törékenynek tűnő kezei a derekamra fonódtak, és ő hozzásimult a hátamhoz. Kimondhatatlan, mennyi szerelem áradt belőle, és ez tett képessé engem is arra, hogy kimutassam az érzelmeimet, még ha kissé szolidabban is, mint a testvéreim. De ő itt volt, mellettem állt. Ő volt a válasz minden valaha volt imámra. Egy dallam, egy álom, egy lágy suttogás. Annyira kellett nekem, hogy már-már önmagától is elvettem volna. Ijesztően háborodottá tett, olyan dolgokat tudtam meg magamról általa, amik kezdetben félelmetesnek tűntek, de apránként rájöttem, hogy így vagyok teljes, csak így, vele együtt létezhetek. Ritka tünemény gyúlt fel bennem, a hála érzése és én ki akartam használni az alkalmat, hogy törlesszem az adósságom egy csekély részét. Boldoggá akartam őt tenni, bármi áron. Épp ezért, bármennyire is szerettem volna, bármennyire is vágytam rá, de el kellett engednem egy kis időre.


Csakhogy Alice-nél nem mentek ilyen könnyen a dolgok. A látomásai miatt nagyon körültekintően kellett megszerveznem a meglepetését, nem dönthettem szabadon. És itt léptek színre a többiek. Úgy gondoltam, együttes erővel talán sikerülhet megzavarnunk Alice képességét és mindezidáig működött is a tervünk. Rosalie, Bella és Edward vállalták, hogy leszállítják az ajándékot, amíg Emmett és jómagam eltereljük Alice figyelemét. Úgy tűnt, neki is épp ez járt az eszében, mert a kezei lassan a mellkasomra csúsztak, centiméterről centiméterre feljebb gyűrve az ingemet, egyre nagyobb részt felfedve a bőrömből. 


Bár más terveim voltak, hirtelen bevillant, hogy ennél jobb figyelemelterelést keresve sem találhattam volna. Lassan körbefordultam az ölelő karok között és belenéztem a világ legszebb szempárjába. Egy kívülállónak talán egyformának tűnhetett a Cullenek jellegzetes szemszíne, de én képes lettem volna ezer aranyszínű íriszből megtalálni az övét. Különleges volt, akárcsak ő maga. Ahogy a tekintete az enyémbe fúródott, éreztem a szerelmét, eggyé vált az enyémmel és életre kelt, lángba borította a testünket és felperzselt minden józan gondolatot. A meztelen, gyönyörű ösztön lépett itt színpadra, fenségesen, mint egy vágyakozó, fiatal oroszlán, aki nem ismeri a civilizáció béna egyezségeit, a ravaszkodó értelem kontrollját, aki csak kívánni és szeretni tud, semmi egyebet. Alice ajkai megtalálták az enyémeket, gyengéden mozogtak együtt ősi, végtelennek tetsző táncukban, átadva egymásnak minden érzelmüket, vágyukat és szenvedélyüket. Lassan hátrálni kezdett, majd mikor a lábai elérték az ágykeretet, pillekönnyűen hátrazuhant, engem is magával rántva. Most már rajta feküdtem, éreztem, ahogy a szükségtelen oxigén ösztönösen vándorol oda-vissza a tüdejében, minden egyes levegővételnél a mellkasomhoz préselve az övét. Szerettem a közelségét és fájón vágytam ennél teljesebben eggyé lenni vele. Az ujjaim sürgetően tépni, gyűrni kezdték a felsője szélét, míg végül engedtem a bennem lakozó türelmetlen démonnak és egyetlen rántással a halálba küldtem a bosszantó ruhadarabot. Alice lemondóan felsóhajtott.
- Nagyon szeretted? – kérdeztem kicsit félve, mert ismertem a hozzáállását a ruháihoz. Nem éreztem felőle neheztelést, de nála sosem tudhatta senki, hogy mi lesz a következő lépése.
- Nem jobban, mint téged – elmosolyodott, és utánozhatatlan kecsességgel sorban kiszabadította az ingem gombjait a lyukaikból.


Miután már nem volt előtte akadály, lassan lesimította a vállamról az inget, ajakival követve annak útját, apró csókokkal borítva be a bőrömet. Szerelmének ilyesfajta megnyilvánulása balzsamként hatott a meggyötört lelkemre. A szenvedélyem a tetőfokára hágott, nem tudtam már uralkodni magamon, így villámgyorsan kibújtattam a nadrágjából és én is megszabadultam tőle. Alice szeme megvillant és torkát fojtott kiáltás hagyta el, mikor összekapcsoltam a testünket. A vágy egyre hevesebb mozgásra késztetett minket, az extázis elsodort, felemelt és földhöz vágott egy szempillantás alatt. Mikor a világ felrobbant körülöttünk, a számat az övére szorítottam, végtelen csókban összeforrasztva a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket…


Zihálásunk csak jóval később csillapodott. Alice a lábaim között ülve nekem dőlt, miközben én a haját simogattam, és csak csendben figyeltem az érzelmeit. Az elragadtatás nem kis mértékben legyezgette a hiúságomat, boldog voltam, hogy őt azzá tudtam tenni. Hirtelen azonban veszélyesen közel kerültem ahhoz, hogy csődbe menjen háromhónapnyi munkám. Alice váratlanul megmerevedett, majd döbbent tekintettel nézett rám.
- Jasper? Miért látom, hogy lesz valaki más az életedben? – suttogta sírós hangon, a pillantása annyi fájdalmat sugárzott, hogy csaknem felordítottam.
- Kicsim, ez butaság! Sosem hagynálak el – ráztam meg a fejem hitetlenkedve.
- Nem is azt mondtam, hogy el fogsz hagyni… De lesz egy másik nő is az életedben… - halálra vált arccal kipattant mellőlem, és kétségbeesetten nézett végig rajtam.
Ha nem lett volna ilyen elkeserítő a helyzet, akkor felnevettem volna a helyzet abszurditásán. Meztelenül, életem egyik legjobb szeretkezése után ott ültem az ágyban, miközben Alice csípőre tett kézzel, hol villámló, hol az aggodalomtól elsötétülő szemekkel vizslatott - teljesen pucéran. Nagy nehezen elfojtottam a kitörni készülő nevetést, de egy halvány mosoly azért előtört belőlem.
- Ááá, szóval már ki is nevetsz? Jasper Hale, megkeserülöd, ha ujjat merészelsz velem húzni! – toporzékolt dühösen.
- Alice, teljesen félreértesz! Kérlek! – megpaskoltam magam mellett az ágyat, de ő tüntetően a fal melletti kanapéra ült. Felsóhajtottam.
- Hallgatlak – sziszegte hűvös hangon.
- Miért nem meséled el előbb, hogy mit is láttál tulajdonképpen? – megpróbáltam minél többet kiszedni belőle anélkül, hogy én magam túl sokat árulnék el.
- Semmi különöset… Téged és egy… egy barna hajú lányt. A ház előtt álltatok és nagyon bensőségesen néztetek egymásra. Aztán jöttem én, és átöleltél minket. De én ezt nem értem! Talán háremet akarsz alapítani vagy mi? – kiáltott fel zaklatottan. Nem tehettem róla, de annyira mulatságos volt már maga a feltételezés is, hogy felnevettem. Durcásan elbiggyesztette a száját és tüntetően elfordult.
- Édesem, nem akartam, hogy megtudd, de nem hagysz nekem más lehetőséget… - lassan kimásztam az ágyból és öltözködni kezdtem.
- Most… mi a… miről beszélsz? Nem fogalmaznál kicsit konkrétabban? – ő is felpattant és szedelőzködni kezdett.
- Nem.
- Jasper! Tényleg megbántasz… - bevetette a szomorú kiskutyaszemeket, de ebben a helyzetben nem hagyhattam, hogy meghassanak.
- Nem.
- Jó, ahogy gondolod! Elmegyek! – jelentette ki nagy dérrel-dúrral és előhalászta a bőröndöket a gardrób mélyéről. Ebben a pillanatban megéreztem egy óriási szeretethullámot. Eljött az én időm.
- Alice, kicsim, várj egy pillanatot. Szeretnék bemutatni neked valakit – mondtam sejtelmesen, amivel sikeresen felkeltettem az érdeklődését.
- Kit? – éreztem rajta, hogy hezitál, nem tudta eldönteni, hogy mit is higgyen. Végül, szerencsémre, a belém vetett bizalma erősebbnek találtatott a kétségeinél és engedelmesen követett az ajtóig. A lépcső tetején megálltam és magam felé fordítottam.
- Szeretném, ha tudnád, hogy nálad jobban senkit nem szeretek ezen a világon, és azt szeretném, ha boldog lennél. Mindent elkövetek ennek érdekében, még azt is, hogy néhanapján félrevezetlek. Kérlek, ne haragudj rám! Valahogy muszáj volt a vízióidat lefoglalni – elvigyorodtam a végére, de ő nem mosolygott.


Egyre inkább elkerekülő szemekkel nézett rám, majd oldalra fordította a fejét, és azonnal megtalálta a kanapéra helyezett kosarat. A családunk tagjai ott álltak körülötte, mindenki Alice-t nézte, kíváncsian várták, mit fog tenni. Szerelemem nem hazudtolta meg önmagát, szélvészként leszáguldott a lépcsőn és döbbenten megállt a kosár előtt. Hitetlenség, öröm és vágyakozás keveredett benne, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Végül vett egy mély levegőt és felém fordult.
- Ez… illetve ő… ezt hogy… - annyira össze volt zavarodva szegény, hogy nem volt képes összefüggő mondatokat képezni.
- Ő az én ajándékom neked. Bár sosem mondtad, de éreztem rajtad, hogy mindent megadtál volna egy saját családért. És bár saját gyermekeink nem lehetnek, én meg akartalak ajándékozni az anyasággal. Szóval… akár üdvözölhetnéd is a lányodat – mosolyogtam rá.


Az arca egyszerre kivirult, az ajka elragadtatott kiáltás engedett szabadon, és letérdelt a kanapé mellé. Hosszú percekig csak bámulta az újszülöttet, mintha nem hinné el, amit lát. Halkan dúdolni kezdett az apró lánynak, aki tágra nyílt szemekkel nézett vissza rá. Alice óvatosan kiemelte őt a mózeskosárból és a karjaiba vette. Mindannyian boldogan figyeltük, ahogy megszületik a kapocs kettejük között, az az eltéphetetlen kötelék, ami csak az anyák és gyermekeik között létezhetnek.
- Hívhatjuk majd Golyónak? Csak mert olyan kis pufók – röhögött fel Emmett. Válaszul csak elutasító pillantásokat kapott minden irányból. Dünnyögve huppant le a kanapéra.
- Egy ilyen tündért elcsúfítanál ezzel a névvel? Nem, neki különleges nevet kell adni. Épp olyan gyönyörűt, mint amilyen ő maga… Fanninak fogják hívni – pillantott rám Alice. Bólintottam a beleegyezésem jeléül.
- Akkor légy üdvözölve a családban, Fanni Cullen – Adta meg a végszót Carlisle.


Az elkövetkezendő pár órában mindannyian a kicsi körül sürgölődtünk, csodáltuk a tökéletességét, és elmerültünk a családi szeretetben, miközben a karácsonyi izzók fénye beburkolta a boldogságunkat.

Ha elhagysz, veled mehetek? - Carrie pályázatára

A kislány nem lehetett több négy-ötévesnél. Könnyektől maszatos tündérarcán szinte világítottak a mélyzöld szemei, ahogy rémülten nézett körbe a kórházi folyosón sürgő-forgó orvosok és nővérek kavalkádján. Vaskos copfba font barna haja minden egyes mozdulatnál körberöpködte a fejét, ostorként csapódva a hátához.
Nem tudta, mi történt, és ez megijesztette. Hiszen anyuval csak az éjjel-nappaliba mentek banánt és piskótát venni, mert az éjszaka közepén megkívánta, és addig nyavalygott, míg meg nem kapta, amit akart.


Most mégis ott ült, tágra nyílt szemekkel bámulta a körülötte történteket, miközben a kedvenc rózsaszín ponchójának a szélét gyűrögette. Nem szerette a kórházakat, a jellegzetes szagok és hangok mindig arra az estére emlékeztették, mikor a nagyapja meghalt. Bár kicsi volt még akkor – alig múlt kétéves – mégis tisztán éltek az emlékek a fejében. Vagy legalábbis, amiről ő úgy gondolta, hogy emlékek, mert a gyermeki tudata jócskán kiszínezte az eseményeket, a fantázia szülte dolgok minden átmenet nélkül olvadtak a valóság apró mozaikjai közé.
De ha tudott volna erről a dologról, akkor sem bánta volna, mert így könnyebb volt a feldolgozás, az veszteség fájdalmának tompábbá tétele. Mindig nehéz elveszíteni valakit, aki fontos nekünk. Lyukat hagy az ember mellkasában, és úgy érzi, többé már nem is gyógyul be sosem. De aztán továbblépünk, és ha el nem is felejtjük, aki egyszer a szívünkbe költözött, a hiánya bágyadtá válik, kicsorbul, mint a régi kések éle, amin már a legalaposabb köszörülés sem segít.


A kislány rettegett, bár nem tudta, miért. A lelke mélyén vibrált valami rejtett feszültség, ami nem hagyta nyugodni.
Olyan boldog volt nemrég! Anyuval csak úgy kacagtak, mikor elhagyták a bevásárlóközpontot, kinevették a bolond öreg nénit, aki előttük állt a sorban és mindenáron szerencsetücsköket akart rásózni szegény pénztáros kisasszonyra.
Beszálltak az autóba, anyu gondosan odaszíjazta az üléshez, lehuppant a kormány mögé és kikanyarodott a parkolóból. A régi Volvo a korához képest meglepően simán hajtott végig a kivilágított úton. A kislány vidáman tekintgetett ki az ablakon, megcsodálta az utcai lámpák által kirajzolt mesebeli formákat, az árnyékok játékát az aszfalton és a házfalakon. Anyu bekapcsolta a rádiót, az egyik, örök klasszikusokat játszó csatornára váltott és dúdolni kezdett. A kislánynak se kellett több, vékony gyerekhangján bekapcsolódott a dalba, így már kettejük dallama járta be az autót. Nem is volt semmi gond, egészen a 250-es és az 535-ös főút kereszteződéséig.
Anyu éppen a visszapillantó tükörben figyelte a kislányt, mosolygott rá, a szemével üzente „szeretlek”, és egyáltalán, jól érezte magát.


A kamion váratlanul csapódott a kocsi elejébe. A sofőr lehunyta a szemét egy pillanatra, elfáradt a többnapos úton, haza szeretett volna érni, hogy végre megölelhesse a gyermekeit és bebújhasson a felesége mellé az ágyba. Azon gondolkodott, hogy nyugdíjba vonul, vesz egy kis házat odalent, a Rathbun-tónál, és a napjait horgászással tölti.
Kimerült volt, talán ezért nem vette észre a másik útról jövő régi Volvo-t, talán túlságosan belemerült az álmodozásba, talán a sors akarta, hogy becsukja a szemét, pont akkor, pont ott. Mindenesetre a kamion szinte kettévágta a kocsit, a széttört fém tüzes szikrákat csiholva csúszott az úton, majd egy oszlopnak csapódva, nagyot zökkenve végleg megállt.


Sokáig teljes csend volt, még a kerítések mögött állandóan csaholó kutyák is elhallgattak, némaságba burkolózott a táj, mintha maga is megdöbbent volna az események ilyesfajta alakulásán. Aztán felhangzott az első sikoly, éles hangjával keresztülszelte a csendes mozdulatlanságot, felkavarta az életet.
Sokan szaladtak ki a környező házakból, a legtöbben köntösben vagy anélkül, hiszen éjszaka volt, az álmok létezésének ideje. Innen-onnan hallani lehetett, ahogy az emberek kétségbeesetten mentőkért, tűzoltókért kiabálnak, telefont szorongatva az izgalomtól csúszós kezükben rohangáltak fel s alá, nem találva a helyüket.
Valaki a totálkárosra tört autóhoz szaladt, leguggolt a szélvédő helyén tátongó lyukhoz és benézett az utastérbe. Először észre sem vette a kislányt, Anyuval volt elfoglalva, aki rongybabaként lógott a biztonsági öv cafatokra szakadt darabjain. Igyekezett nem hozzáérni, mert halványan rémlett neki valahonnan, hogy a sérülteket ilyen súlyos baleset után nem tanácsos megmozdítani. Ezért amilyen óvatosan csak tudta, kitapogatta a nő nyaki ütőerét, és megkönnyebbülve észlelte, hogy a szíve még ver. A vérrel szennyezett rózsaszín csomagot csak akkor fedezte fel, mikor már mászott volna ki a kocsiból. Nem akart hinni a szemének, mikor rájött, mit talált. Elkeseredetten rángatta a hátsó ajtót, de az annyira torzult az ütközés következtében, hogy végleg beszorult.
- Segítsenek már, az Isten szerelmére! Itt egy gyerek! – kiabált a férfi, mire legalább hatan futottak oda, hogy megtegyék, amit kell.
Hat megtermett férfi ereje kellett ahhoz, hogy kifeszíthessék a harmonikaszerűen meggyűrődött ajtót és kiszedhessék a kislányt a kocsiból. Eszméletlen volt és számos kisebb horzsolásból vérzett, de lélegzett, és ez volt a lényeg. A férfi, aki megpillantotta őt, a karjában vitte az éppen befutó mentősök elé, akik hordágyra szíjazták, megfordultak a szűk utcán, és már robogtak is be vele a sürgősségi osztályra. Anyut a tűzoltók vágták ki az autóból, majd őt is a kislány után vitték.


Mire a kórházhoz értek, a kislány magához tért. Nem sírt, bár rettenetesen félt. Ti, naivak, azt hiszitek, az élet csupa móka és kacagás. Pedig nem. Ne illessétek becenevekkel, ne nevezzétek ÉLETNEK azt, ami nem más, csak FÁJDALOM. Fájdalom, ami körülölel és magába szippant, megtölti minden napotokat, és, bár lehet, hogy észre sem veszitek, de ott leselkedik minden sarokban, szörnyetegként lapul az ágyatok alatt és csak arra vár, hogy mikor álomba merültök, támadhasson.


A kislány mindezt tudta már, gyermeki lelke mélyén érezte, hogy mostantól kezdve megváltozik minden, semmi sem lesz már ugyanolyan, mint régen. Csendes beletörődéssel hagyta, hogy a kimerítő vizsgálatok, majd a gyötrő várakozás maga alá gyűrje, eltemesse élve, dobogó szívvel. Amikor odalépett hozzá egy nővér, hogy szóljon neki, pár percre bemehet Anyuhoz, tompa fényű szemekkel nézett vissza rá. Az ápolónő szorító érzéssel a mellkasában nézett a csöppnyi lányka után, eszébe jutottak a saját gyermekei és az, hogy vajon ők hasonló helyzetben ugyanilyen felnőtten viselkednének-e. A heti nyolcvanórányi munka már kikezdte az egészségét, de a férje elhagyta, mikor a legkisebb lányukkal volt várandós, és mivel másra nem számíthatott, muszáj volt neki feláldoznia magát a családjáért. Nem tudta, meddig bírja még és ez elkeserítette, nem akarta magukra hagyni őket. Talán vissza kellene vennie a tempóból…


A kislány mindebből természetesen semmit nem vett észre, nem tudta, micsoda érzelmeket váltott ki a körülötte lévő emberekből, nem tudta, milyen hatással volt rájuk. Ő csak ment egyenesen előre, nem nézve egyik oldalra se, a szemeit végig az Anyu szobájába vezető ajtóra szegezte. Csendesen lépett be a kórterembe, tekintetét a szeretett személy körül kígyózó csövek és a halkan pittyegő gépek tartották fogva. Kissé megszeppent a sok műszer láttán, már-már sarkon fordult és elszaladt, de aztán eszébe jutott, hogy Anyunak szüksége van rá, ahogy neki is őrá. Csak ketten voltak, együtt a világ ellen, és ezen semmi nem változtathatott. Összeszedte minden bátorságát és az ágy mellé lépett.


Anyu némán feküdt, szemeit lehunyta és úgy tűnt, mélyen alszik. A kislány gyakran látta őt így, elég sokszor megesett, hogy az éjszaka közepén felébredt és ilyenkor hangtalanul Anyu ágya mellé osont és nézte, ahogy az álmok magába szippantják. Mindig arra gondolt, hogy Anyu valójában egy tündér, aki azért érkezett erre a világra, hogy szerethesse őt, szerethesse mindennél jobban, feltárja kicsi lelkének minden imádatát és neki adhassa. És bár nem várt cserében semmit, Anyuval mégis együtt repültek ebben az állandó rajongásban, egyazon érme két oldala voltak, szorosan és örökre, elválaszthatatlanul eggyé lettek. Senki nem készítette fel őt arra, hogy ez egyszer megváltozhat. Valami baj volt a világgal, az egész élettel, valami sötét, baljoslatú érzés telepedett mindenre, mint az eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett. A kislány kétségbeesetten próbált az ellenőrzése alá vonni olyasmit, ami felett nem volt hatalma. Istent akart játszani azzal, hogy elképzelte a gonoszt, a félelme megtestesítőjét kézzelfogható alakkal ruházta föl, majd megpróbált terveket szőni az elpusztítására. De ez a fajta sötét démon nem adta magát könnyen, nem lehetett csupán szörnyűző mondókákkal elijesztni, ahogy Anyu szokta, mikor rosszat álmodott. Nem, ez a csalárd szellem a háttérben várakozott, tudta, hogy eljön még az ő ideje és türelemesen támaszkodott a kárhozat kapujának.


A kislány kinyújtotta a kezét Anyu arca felé, de félúton megtorpant, nem tudta, szabad-e hozzáérni vagy csak a távolból imádkozhat érte. Csendesen vívódott magányában, de aztán lerázta magáról a szabályok által létrehozott kötöttséget és a tenyere Anyu bőréhez simult. A kékeslila véraláfutások ellenére Anyu orcája még mindig bársonyosan puha volt, olyan simogatnivaló. Angyalarca egy pillanatra felragyogott, és még nagyobb boldogság kerítette a hatalmába, mikor Anyu szemhéja megrebbent és néhány erőtlen pislogás után végleg felnyílt. Ködös tekintettel nézett körbe, de amikor megtalálta a kislányt, a szeretet lággyá varázsolta azt. A szája gyenge mosolya húzódott.
- Szia, kicsikém – súgta halk, puha hangon, amivel csak az anyukák tudnak beszélni a gyermekeikhez.
A kislány felvillantotta legszebb mosolyát, amit még az itt-ott hiányzó tejfogak sem csorbíthattak. Apró szíve őrült ütemben vert a bordái között, a levegő sebesen áramolva sűvített végig benne. Boldog volt, a remény úgy pattogott végig szeretettel telt szívének felszínén, mint egy lapos kő a vízen, mikor kacsázva bukdácsol át a hullámokon.
- Szia, Anyu – súgta vissza ő is halkan. Beszélhettek volna hangosabban is, de a helyzet megkívánt valamiféle ünnepélyességet.
- Nem sérültél meg? – Anyu pillantása villámgyorsan végigszáguldott a vékonyka testen, és csalhatatlan anyai ösztönei már azelőtt megsúgták neki a választ, mielőtt a kislány válaszolt volna.
- Nem, jól vagyok – azért jól esett hallani a gyermek szájából is, Anyu megkönnyebbülten fújta ki az eddig önkéntelenül visszatartott levegőt.
- Akkor rendben vagyunk – fáradtan tette vissza a fejét a kényelmetlen kórházi párnára.


Tudta, hogy beszélnie kellene, elmondania mindent, amire többé már nem lesz lehetősége, de képtelen volt a gondolatokat szavakká formálni. Szenvedett és félt, nem tudta, mi lesz a kicsivel, ha neki mennie kell. Úgy gondolta, hogy az ember akkor megy el, ha már nincs rá szükség. Addig nem. És nagyon úgy tűnt, hogy lejárt az ideje, feleslegessé vált. Már megbarátkozott a gondolattal, csak a kicsi lányt féltette, de érezte, hogy a halál csupán elsuhan majd közöttük, csak látszólag választja el őket, hogy aztán az örökkévalóságban újra együtt legyenek.
- Anyu? – a vékony gyerekhang kiragadta őt a töprengésből.
- Hmm? – többre abban a pillanatban nem futotta tőle.
- Mikor mehetünk már haza? – a gyerek feltette azt a kérdést, amivel elindította a lavinát. Anyu többé már nem félt beszélni, az ajkai szinte maguktól formálták a mondatokat.
- Én nem mehetek már haza veled soha – hogy a szavak élét tompítsa, mosolygott, bíztatva és vigasztalva egyszerre.
- Miért nem? Még csinálnak veled valamit? – a kislány még nem fogta fel, micsoda tragédia éri nemsokára. A remény ott élt még benne, a hit a jóságra és a boldog befejezésre.
- Nem, szívecském, semmit. Hamarosan mennem kell – suttogta Anyu bársonypuha hangon, nem akarta megrémíteni a gyereket.
- Hová mész?
- Egy olyan helyre, ahonnan örökké vigyázhatok rád.
- De… ha elhagysz… veled mehetek? – a reménykedő gyermekarc vaspántként szorította össze Anyu szívét.
- Nem, kincsem, oda még sokáig nem jöhetsz el. De ne aggódj, mert el sem hagylak soha. A mennyek minden gyönyörűsége sem elég ahhoz, hogy magadra hagyjalak. Veled leszek, és, bár nem láthasz egy ideig, tudni, érezni fogod, hogy ott leszek melletted, szeretni foglak, amíg csak világ a világ – a beszéd kifárasztotta ugyan, de beszélni kellett, muszáj volt elmondania ezeket a dolgokat, nem akarta, hogy a kislány csalódással, félelemmel és rémülettel tekintsen az elkövetkezendő időszakra.


A vérébe fájdalom szivárgott, mikor meglátta az első kövér könnycseppeket a léleklátó zöld szemekben, bármit megtett volna, hogy eltörölje a kínt, de nem volt képes rá. Erejének utolsó morzsáit összegyűjtve a kislány arca felé nyújtotta a kezét és letörölte a sós cseppeket. Ő a bőréhez szorította, nem engedte, élvezte a drága kéz érintését.


Anyu mélyet sóhajtott, még hagyta, hogy a szíve dobbanjon egyet, hogy a lelke megteljen szeretettel, majd kitárta karját a végtelenség felé.

Köszönet-novella :)

    A nyár forgószélként söpört végig a városon, minden szegletébe bekukkantott és megtöltötte azokat a színeivel, a melegségével, az illatával. Forks se perc alatt felbolydult, a mindig komor és esőtől csillogó utcákat ellepték a rövidnadrágos, pólós és napszemüveges emberek, a fiatalok autóiból dobhártyaszaggatóan szóltak a szezon legújabb slágerei, a boltok kirakatait megtöltötték a szalmakalapok, a fürdőruhák és az utazásra felszólító prospektusok. Felszabadító érzés volt végigsétálni a városon, végre nem kellett félméterenként pocsolyákat kerülgetni és állandóan készenlétben tartani az esőkabátot, mert a nap fényesen és forrón mosolygott le a földre, mindent beterítve a nyári életérzéssel. Valóban az volt, egyfajta életérzés, az ember ilyenkor elfeledkezett arról, hogy mennyi befizetetlen számla lapul a konyhai fiókban, hogy a kocsi hűtőjét meg kellene nézetni, hogy a gyereknek új cipő kell majd a télre. Hacsak néhány órára is, de mindenki újra fiatal tinédzsernek érezhette magát, esetleg gondtalan főiskolásnak, így bátran ehetett egy jégkrémet a párjával, leülhetett a verandára a barátaival vagy csak vehetett egy mély levegőt és teleszívhatta a tüdejét friss, új életre keltő oxigénnel és elmerülhetett a nyárban.


Imádtam ezt az időszakot, még itt, Forksban is, ahol még a nyár is furcsa módon nyirkos volt, nem úgy, mint Phoenixben, a forróság igazi városában. Halvány mosollyal lépkedtem a kocsim felé, igyekeztem minden apró kis napsugarat kihasználni és elraktározni mélyen a sejtjeimben, felkészülve a hideg, borongós és kegyetlen télre.
Mert a nyár nemcsak a gondtalanságot hordozta magában, hanem az elmúlás veszélyét is, hiszen ahogyan azt már oly sok, nálam sokkal bölcsebb ember elmondta, a boldogság rövid életű, kivéve, ha nem teszünk ez ellen valamit. És bár az időjárásra nem voltam képes hatással lenni, a boldogságomat én magam alakítottam.


Ezért is vágtam be magam a kocsiba, hajtottam át a városon, végig a régi erdei úton, egészen egy csupa üveg, lenyűgöző palotáig, ahol már várt rám az én személyes csodám, minden boldogságom megtestesítője. Féloldalas mosollyal az arcán támaszkodott a falnak, majd amikor leállítottam a motort, ellökte magát és felém sietett. Eleinte lassú léptei a kocsim orrához érve villámgyorsra váltottak, így, mire kinyitottam az ajtót, már az Ő hűvös kezére támaszkodva szállhattam ki. Elvigyorodtam.
- Roppant romantikus! – nevettem Rá.
- És a legjobbat még nem is láttad – a hangja bűnös ígéreteket hordozott magában, felsejlett benne az adni akarás vágya, amitől jólesően megborsództam.
- Alig várom, hogy láthassam – súgtam az ajkára, mikor gyengéden az enyémre hajolt, hogy csókot adjon.


Amint megéreztem a száját az enyémen, mintha elvágták volna a filmet, semmire és senkire nem figyeltem, csak rá, magamra és a kettőnkből életre kelt vágyra. Az ő karjai a csípőmre fonódtak, míg az enyémek a nyakára, így húzva egymást még közelebb, mert a legcsekélyebb távolság is kínszenvedést okozott mindkettőnknek. Ajkaink szorosan egymáshoz préselődtek, nyelve játékosan végigtáncolt az enyémen, majd édesen belesóhajtott a csókba és elengedett. Szívem szerint azonnal utánakaptam volna, de tudtam, mit gondol a közöttünk lévő testi kapcsolatról, így inkább kissé csalódottan hagytam, hogy Ő irányítson.
- Bella… - suttogta a hajamba, miközben a keze a hátamat simogatta.
- Hmm? – értelmesebb válaszra nem futotta tőlem, mert még mindig az előbbi gyengédség hatása alatt álltam.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?
- Aham… - motyogtam, de már volt bennem egy rejtett sejtés, hogy valamit akar tőlem. Akkor szokott ilyen hízelgő lenni, ha kérni akart valamit, amit valószínűleg magamtól sosem tennék meg.
- És ugye azt is tudod, hogy a családom is imád?
- Igen – nem akartam én rákérdezni, kíváncsi voltam, mi a célja ezzel az egésszel.
- És te is szereted őket, igaz?
- Persze – láttam rajta, hogy a nem túl eredeti, egyszavas válaszaim kissé elbizonytalanítják, de aztán vett egy mély levegőt, és a szemembe nézett.
- Na, jó, figyelj, elmondom, mi a terv, aztán megbeszéljük, mennyire értesz egyet vele, rendben? – a szemei olyan könyörgőn néztek rám, hogy nem bírtam megállni és vigyorogni kezdtem.
- Oké – bólintottam.
- Szóval, Alice kitalálta, hogy mivel egy darabig számunkra nem túl megfelelő az idő, ezért elutaznánk úgymond nyaralni, ahol senki nem láthat meg minket és élveznénk kicsit az életet, és… szóval arra gondoltam, talán te is szívesen velünk tartanál, mármint, ha nincs egyéb dolgod természetesen, mert akkor én itt maradok, és nem megyek sehová. Nos, mit szólsz? – olyan gyorsan hadart, hogy nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy egyáltalán megértsek belőle valamit. De amint a szavak mondatokká és gondolatokká álltak össze a fejemben, már tapsikoni tudtam volna örömömben.
- Ez egy fantasztikus ötlet! – a nyakába ugrottam, és szorosan átkaroltam a nyakát. Meglepődhetett a reakciómon, mert már éppen csúsztam volna lefelé róla, mikor megtartott a derekamnál fogva és magához ölelt.
- Tényleg? Biztos vagy benne? – valamiért állandóan egyfajta megfelelési kényszerben szenvedett, így mindig megerősítést várt minden kérdésénél.
- Igen, tényleg, biztos vagyok benne. Mi lehetne jobb elfoglaltság, mint, hogy téged nézhesselek a szikrázó napsütésben? – mosolyogtam rá.
- Nem is tudom. Talán piknikezni mehetnél a Newton gyerekkel – apró csókot lehelt az arcomra, de rögön utána elhúzta a száját.
- Mi az? Rossz ízem lett hirtelen? – csak félig volt tréfás a kijelentésem. Az Ő megfelelési kényszere párjaként bennem az önbizalomhiány létezett még mindig.
- Bella, ez egyáltalán nem volt vicces, sőt… Még ha a dolog lehetetlenségét figyelmen kívül is hagyjuk, ne felejtsd el, hogy én még mindig veszélyes vagyok rád nézve – az arca elkomorult, de nem akartam, hogy felhők takarják el a napot.
- Ugyan már, hiszem minden egyes perccel, amit veled töltök, bebizonyítod, hogy te vagy a legkevésbé ijesztő dolog a világon – végigsimítottam az arcán, mire játékosan kivillantotta a fogait.
- Igen? Majd mindjárt meglátjuk, két perc múlva hogy vélekedsz erről a dologról! – fenyegetően felmordult, az egyik keze elindult az oldalam felé, és csiklandozni kezdett.


Kacagva igyekeztem eltávolodni tőle, de szorosan tartott, egyetlen centimétert sem engedve a köztünk lévő távolságból. Már-már sikítottam, amikor végre elengedett és én nemes egyszerűséggel a földre pottyantam. Kimerülten terültem el az avaron, becsuktam a szememet és élveztem a fák levelei közt átkandikáló napsugarakat. Éreztem, ahogy Edward lefekszik mellém, hallottam a levelek súrlódását, de nem akartam kinyitni a szemeimet.


Egy idő után Edward valószínűleg elunhatta magát, mert lehelet-gyengéden végigsimított a karomon, egyre feljebb haladva. A nyakamnál az ujjai rátaláltak a vénámra, néhány pillanatig elidőztek ott, majd tovább siklottak az arcom felé. Az államon keresztülhaladva elértek a számig, gyengéden körberajzolták, majd egyszer csak eltűntek, hogy a szájának adják át a helyüket. Az első, óvatos érintések után az ajkai egyre mohóbban és vágyakozóbban tapadtak az enyémre, teljesen kisöpörve belőlem mindent, amire eddig gondolni akartam. Átadtam magam az ösztöneimnek, beletúrtam a hajába és közelebb vontam magamhoz. Edward egyetlen mozdulattal fölém kerekedett, márványtestét az enyémhez préselte, és bár nem engedte el magát teljesen, ő is élvezte ezt az elbűvölő gyötrődést. A testünk tökéletesen kiegészítette egymást, mintha Isten, vagy bármilyen más, feljebbvaló hatalom tényleg csak egymásnak teremtett volna bennünket.
Mint mindig, Edward most is túl korán visszanyerte a józanságát, és egy utolsó, nagyon édes csókot követően sóhajtva legurult rólam. Zihálva próbáltam meg én is magamhoz térni, még mindig nem szoktam hozzá ezekhez a gyakorlatozásokhoz, ahogy Ő nevezte, bár a véleményem szerint soha nem is tudnék hozzászokni. Néhány mélyebb levegővétel után már úgy gondoltam, képes leszek mindenféle csábítási hadművelet nélkül is megmaradni a közelében, így jólesően a karjaiba fészkeltem magam.
- Mire gondoltál az előbb? – talán egy kicsit pontosabban is fogalmazhattam volna, de szerencsére értette így is.
- Csak eszembe jutott, miket szokott rólad Mike fantáziálgatni. És én még a kezére is játszottalak volna… - sóhajtott fel reménytelenül. Megint rám tört a kacaghatnék.
- Ezt most ugye nem gondolod komolyan? – kuncogtam csendesen.
- Végül is, nem elképzelhetetlen, hogy te és ő… - nem hagyhattam, hogy befejezze, ezért gyorsan a szavába vágtam.
- Soha nem létezett olyan, hogy ő és én, és soha nem is fog. Én téged szeretlek, nem Mike Newtont, nem Tyler Crowley-t, még csak nem is Mr. Berty-t, oké? Soha nem fogsz tudni lerázni – vigyorogtam rá, de véresen komolyan gondoltam minden egyes szavamat.
- De…
- Nincs de! T-é-g-e-d sz-e-r-e-t-l-e-k – sűrű tagolással nyomatékosítottam a mondanivalómat. mire végre kisimultak a ráncok a homlokán és csókot nyomott az enyémre.
- Tudod, a mai napig nem értem, miért nem rohantál el sikítozva, mikor rájöttél, ki is vagyok én valójában – merengő tekintete ellágyult, arany színe folyékonnyá vált, ahogy a szemembe nézett. Elmerültem a parázsló csillogásban, még levegőt venni is elfelejtettem.
- Ez… ez roppant egyszerű! Már akkor megbabonáztál, mikor először láttalak, pedig dühösen villogó szemekkel néztél rám. Mégsem tudtam megszabadulni attól a végtelen szerelemtől, amit irántad éreztem és érzek a mai napig. Nem, mintha akartam volna… - számtalanszor végigrágtuk már magunkat ezen a témán, de úgy látszott, sosem elég neki a bizonyításból.
- Ó, igen… az első nap… emlékezetesre sikeredett, az már biztos – vigyorodott el végre, amit hálásan ittak a szemeim. Gyönyörű volt.
- Visszatérve a nyaralásra, hová akartok menni? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Őszintén? Magam sem tudom, Alice találta ki az egészet, így rábíztam a döntést. De ha akarod, megkérdezhetjük tőle, most azonnal – válaszolta mosolyogva.
- Ráér… - dünnyögtem, mire felnevetett.
- Azt hiszem, nem lesz más választásod! – rázkódott a nevetéstől, én meg nem tudtam mire vélni ezt.


Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, amikor óriási csattanással kivágódott a bejárati ajtó, és az előbb emlegetett, apró kis tündér kiszáguldott rajta.
- Bella! Miért nem jöttél be? Már úgy vártalak! Sosem találod ki, mit találtam ki! – nevetett a saját viccén, majd felrángatott a földről és magához ölelt.
- Ne is mondd… Fogadjunk, hogy a tengerhez készülődsz! – igazából nem tudtam, hová akart pontosan menni, de az arckifejezéséből ítélve beletrafáltam a dologba. Döbbenten pislogott rám, de aztán Edwardra sandított és ál-mérgesen toppantott egyet.
- Te áruló! Mondtam, hogy meglepetés! – nyafogott, mire Edward elnevette magát.
- Szerinted hogy állt volna a dolgokhoz, ha holnap reggel beállítasz, és kérdés nélkül elcipeled a Bermudákra? – szerelmem gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
- Holnap? A Bermudákra? – tátogtam a meglepetéstől.
- Nos, azt hiszem, nem mondtam el minden részletet… - Edward bűnbánatosan pillantott rám.
- Én is úgy látom! – vigyorodott el Alice, tetszett neki, hogy a bátyja kellemetlen helyzetbe került.
- Elmondaná valaki, hogy akkor miről is van szó tulajdonképpen? – nyögtem fel kissé zavarodottan.
- Semmi különösre nem kell gondolni! Csak kirándulunk egyet – mosolygott töretlenül a kis kobold, és a karomba csimpaszkodva a ház felé kezdett húzni.
- Kirándulunk? A Bermudákra? Én azt hittem, maximum Tahola-ig megyünk, nem a kontinens túlsó felére! – valahol mélyen belül éreztem, hogy minden tiltakozás hiábavaló, mert ha egyszer Edward elbűvölő s egyszersmind néha kínosan bosszantó húga a fejébe vesz valamit, akkor annak úgy is kell történnie. Nem tévedtem.
- Ugyan, Bella, légy rugalmasabb! Igazán nem megyünk messze – türelmetlen sóhajából egy kis csalódás is kiérződött, így kérdőn néztem Edwardra, aki mellettünk sétált.
- Eredetileg Santa Cruzba akart menni… - ennyi nekem elég is volt.
- Képes lettél volna átcipelni a fél világon? – leesett az állam.
- De csak mert láttam, mennyire élvezted volna! Jaj, Bella, el sem tudod képzelni, milyen gyönyörű szigetek vannak arrafelé – Alice tekintete elködösült, teljes erővel belevetette magát az álmodozásba.
- És persze az sem elhanyagolható, hogy Tokió, mint a világ egyik divat fővárosa csupán pár órányi repülőútra van onnan – miután Edward „lefordította” nekem Alice ábrándjainak fő tárgyát, már mindent értettem.
- Jól van, elég legyen! Nem kell állandóan rajtam élcelődni! – Alice Edwardra nyújtotta a nyelvét, majd engem még mindig maga után húzva a ház felé menetelt.


Amikor beértünk a nappaliba, csodálkozva húztam fel a szemöldököm, ugyanis a máskor hangos helyiség most kongott az ürességtől.
- A többiek? – kérdeztem kíváncsian.
- Mindenki a holnapi útra készülődik. És mivel a ti kis magánszámotok miatt jócskán le vagyunk maradva, ideje nekünk is elkezdeni! – adta ki az utasítást Alice.
- Van értelme tiltakoznom? – sóhajtottam fel kétségbeesetten.
- Nincs, úgyhogy gyerünk! - kacsintott rám és felvonszolt a szobájába.
Pár perccel később már nem értettem, mire volt jó ez a nagy sietség, hiszen pillanatok alatt összecsomagolta a holmiját. Forgószélként rohant a gardróbjától az ágyon terpeszkedő hatalmas bőröndökig és olyan gyorsan pakolta beléjük a különböző ruhadarabokat, hogy szinte a színüket sem volt időm megállapítani. Miután az utolsó szoknya is a halom tetejére került és nagy nehézségek árán sikerült lecsuknia a degeszre tömött bőrönd tetejét, egyet szusszantva lehuppant mellém.
- Na, ezzel megvolnánk, most a tiéd jön! – vigyorgott rám, bennem meg meghűlt a vér.
- Ó, nem, Alice! Ezt velem te nem csinálod meg! – bőszen ráztam a fejem, de a hadakozásom süket fülekre talált.
- Először is, be kell szereznünk neked néhány pompás nyári cuccot, aztán naptejet, olvasnivalót, utazási gyógyszert, ellenőrizni kell az útleveledet, meg kell kapnod a védőoltásokat – Alice egyre csak sorolta, mi mindent kell még elintéznem, de én már az elején leragadtam.
- Alice! Oltás? Nem hiszem, hogy én… - nem hagyta, hogy befejezzem.
- Gyerünk, Bella, csak egy apró szúrás! Nem is fogod érezni! – paskolta meg a karomat.
Amikor elképzeltem, ahogy a tű átszúrja a bőrömet, elkapott a hányinger. A kezemet a számra szorítva pattantam fel, és még épp időben értem el a fürdőszobába. Nyögve könnyítettem magamon, amíg meg nem éreztem, ahogy valaki gyengéden hátra nem fogja a hajamat.
- Tűnj el! – nem akartam, hogy bárki ilyen állapotban lásson, de az én kívánságom szokás szerint a háttérbe lett szorítva.
- Jobban vagy? – Edward hangja tele volt féltéssel és aggodalommal.
Csak bólogatni tudtam, miközben a mosdóhoz támolyogtam és megmostam az arcomat. Mindkét kezemmel a kagylóra támaszkodva vettem pár mély levegőt és készen álltam arra, hogy szembenézzek magammal és Edwarddal egyaránt. Ahogy felemeltem a fejem és felnéztem, a tekintetünk összekapcsolódott a tükörben.
- Gyere, menjünk vissza – karolt át és a szoba felé húzott. Alice idegesen toporgott az ajtó előtt, láthatóan nem tudta, mitől lettem rosszul.
- Mit mondtál neki? – támadt rá Edward a húgára, de az csak tehetetlenül megvonta a vállát.
- Nem tudom! Arról beszélgettünk, hogy milyen sok mindent kell még elintézni elutazás előtt, elmondtam neki, hogy ellenőrizni kell az útlevelét, meg hogy meg kell kapnia az oltásokat… - ennél a szónál ismét forogni kezdett körülöttem a szoba és minden bizonnyal össze is estem volna, ha Edward nem kap el olyan gyorsan.
- Azt hiszem, megvan az ok – mormolta az orra alatt, a hangjában bujkált egy kis jókedv is.
- Bella, megint zöld lettél. Lehet, hogy már késő beadni az oltásokat… - morfondírozott Edward húga.
- Alice! Kérlek! – nyögtem fel.
- Az oltá… - a kis kotnyeles pillanatokon belül elhallgatott, miután rájött, mi a bajom. Ő is elkezdett vigyorogni. Szép… igazán hálás voltam nekik az együttérzésért, mondhatom. Hát már egy kis sajnálatot sem várhat el az ember?
- Alice, Carlisle dolgozószobájában van hányinger elleni gyógyszer, idehoznád? – kérte Edward, mire Alice egy bólintás után kiviharzott.
- Köszi… - motyogtam, majd becsuktam a szemem és az oldalamra fordultam.
- Jól vagy? – Edward gyengéden végigsimította a homlokomat.
- Aham… - dünnyögtem és visszatettem a kezét a fejemre. Határozottan jólesett most a hűvössége a rosszullétemnek. Egy idő után teljesen ellazultam, megszűntek a hangok és fények is. Elaludtam.


Mire magamhoz tértem, már sötétség terült el a tájon. Bambán pislogva próbáltam kiűzni az álom utolsó morzsáit is a szememből, mikor megláttam, hogy Edward mellettem feküdve, a fejét a tenyerére támasztva figyeli minden rezzenésemet. Zavartan simítottam le a hajam, de a mozdulat közepén lefogta a kezem és a mellkasára tette.
- Hagyd, így nagyon csábos vagy – megajándékozott egy féloldalassal, mire kihagyott a szívem pár ütemet.
- Na, persze! Kócosan és gyűrötten – beletemettem az arcomat a párnába.
- Nem hazudok. Imádnivalón, az tény, de bűnre csábítod az embert. Vagy ez esetben vámpírt – kuncogott csendesen.
- Nincs valami dolgod, amíg én rendbe szedem magam? – kérdeztem reménykedve.
- Ami azt illeti, már mindent elintéztem – mondta nem kis büszkeséggel a hangjában.
- Mindent? – kissé felemeltem a fejem és hitetlenkedve rásandítottam.
- Igen, mindent. Még azt is, amitől annyira féltél néhány órával ezelőtt – mosolygott lehengerlően.
- Mi? De azt… hogy? – mintha elpattant volna bennem egy rugó, úgy ugrottam fel az ágyon, és leültem vele szemben.
- Gondoltam, amíg alszol, nem veszed észre. Bajt okoztam? Haragszol? – a rémület egy pillanatra felvillant a szemében, de mikor látta, hogy rázom a fejemet, megnyugodott.
- Nem, dehogy, sőt… De tényleg nem éreztem semmit… Talán ezentúl is így kellene átesnem az ilyen dolgokon – most már én is mosolyogtam.
- Megoldható – suttogta épp azelőtt, hogy megcsókolt volna.
A legszívesebben az örökkévalóságig merültem volna ebbe a csókba, de a sorsnak más terve lehetett, mert végrehajtóként a nyakamra küldte Alice-t.
- Ó, nem! Most nem fogunk miattatok kiesni az ütemből! Gyerünk, Bellának még zuhanyoznia kell és felöltöznie, mielőtt a müzlije még felázik a tejben odalent! Szóval igyekezz! – pattogott a szoba közepén, miután kegyesen ránk tört.


Vetettem rá egy szúrós pillantást, de engedelmesen bevonultam a fürdőbe és elvégeztem az emberi teendőimet. Szinte még ki sem nyitottam az ajtót, Alice már kézen is fogott és száguldott le velem a konyhába. Aznap ismét üresnek tűnt a ház, de ha a többieknek is Alice osztotta ki a feladatokat, nem csodálkoztam volna rajta, ha akár hónapokig se kerültek volna elő.
- Nyomás, Bella, lapátold be, aztán indulás! Hosszú lesz az út! – mondta, majd kiment a konyhából.
Tehetetlenül rogytam le az asztal mellé és szófogadóan megettem a reggelimet. Miután végeztem és senki nem jött értem, úgy döntöttem, magam indulok a keresésükre. A garázsban találtam meg őket. Mindenki lázasan pakolta be az újabb és újabb bőröndöket a kocsikba, csak Jasper álldogált a fal mellett, így odamentem hozzá.
- Látom, nem csak nekem vannak ellenérzéseim ezzel az egésszel kapcsolatban – mondtam neki, mire elmosolyodott.
- Igazad van. Félre ne érts, mindennél jobban szeretem Alice-t, de amikor ennyire beindul, kissé nehéz elviselnem az érzelmeit – vigyorgott.
- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz – kacagtam fel én is.
Az emlegetett ránk pillantott, lőtt felénk egy gúnyos vigyort, majd folytatta a parancsolgatást, egyik autótól a másikig száguldva osztogatta a parancsokat. Ennek következtében nem telt bele fél óra sem, és már suhantunk is a reptér felé, ahonnan egy végtelennek ígérkező repülőút után végre megérkeztünk Hamiltonba, Bermuda fővárosába. Mivel a gép éjszaka érkezett meg, ezért nem kellett aggódnunk az itt folyton hét ágra tűző nap miatt. Alice elintézte, hogy még aznap átvigyenek minket az egyik közeli, magánkézben lévő, egyébként teljesen lakatlan szigetre, így, mire volt alkalmam ágyba kerülni, már jócskán elfáradtam a sok utazástól.


Mikor másnap felébredtem, a nap már ragyogóan sütött be az ablakon. Nyújtózkodva igyekeztem összeszedni magam. Valahonnan a házból íncsiklandozó illatok szálltak felém, hangos korgásra késztetve ezzel a gyomromat. Villámgyorsan kipattantam az ágyból, és miután úgy-ahogy rendbe tettem magam, a konyha keresésére indultam. Amikor megtaláltam, muszáj volt mosolyognom amiatt, ami odabent várt rám. Edward serényen rohangált a pult és a tűzhely között, mindenféle dolgokat dobált egy serpenyőbe és közben próbálta lerázni Alice-t, aki az asztalnál ülve éppen kéretlen tanácsokkal látta el őt.
- Jó reggelt, Bella! Hogy aludtál? Látod, mondtam én, hogy a tojásokat kell először megsütni és nem a szalonnát! Talán akkor nem késted volna le a reggeli ágyba vitelét! – szúrta oda Edwardnak, aki csak rosszallóan mormogott.
- Nahát, reggelit csináltál nekem? – osontam közelebb és hátulról átölelve Edwardot, a válla fölött belenéztem a serpenyőbe. Annyira gusztusosan nézett ki, hogy összefutott a nyál a számban, a gyomom pedig ismét hangosan tiltakozni kezdett az „éhezés” ellen.
- Ahogy hallom, éhes vagy – mosolyodott el Edward, majd megfordult és egy gyors csókot követően lenyomott az egyik székre és egy tányérra halmozta az ételt.
- Hmm… isteni illata van! Mi ez? – kérdeztem, miközben már tömtem is magamba a reggelimet.
- Sonkás-gombás omlett friss paradicsommal és salátával á la Edward Cullen. Remélem, ízlik a hölgynek – mókásan meghajolt előttem, majd leült velem szemben, és nézte, ahogy eszek. Bár egy cseppet zavart, hogy végig bámult, de az éhségem nagyobb volt, így jóízűen elfogyasztottam mindent.
- Jézus… egy falatot sem bírnék már lenyelni – hátradőltem a széken, és bizonyítékként megmutattam a látszólag még mindig lapos hasamat.
- Majd később még csinálok neked valamit – ígérte és leszedte előlem a terítéket.
- Mi a mai terv mára? – érdeklődtem.
- Édesem, nyaralunk, ide nem kellenek tervek! Azt csinálunk, amit csak akarunk – megfogta a kezemet és felhúzott a székről.
- Akkor a partra is lemehetünk? – kérdeztem izgatottan. A la pushi tengerparton kívül nem mostanában láttam igazit, így már nagyon vártam, hogy elmerülhessek a meleg hullámokban, úgy, mint odahaza, Phoenixben.
- Nem kellene várnod egy kicsit? Csak most ébredtél fel – mosolyogva végigsimított az arcomon.
- Ugyan! Mire én elkészülök, dél is elmúlik, szóval nem kell aggódnod – vigyorodtam el én is, majd kifordultam a karjaiból és a szobánk felé indultam.


Mikor kinyitottam a szekrényt, lázasan keresni kezdtem a fürdőruhámat, de nem találtam. Nem hittem el, hogy Alice pont a legfontosabb dolgot hagyta volna otthon, ezért tovább kutakodtam, egészen addig, amíg egy apró csomag nem akadt a kezembe. Kíváncsian forgattam a kezeim között a dobozkát és már épp azon voltam, hogy kinyitom, mikor Alice robbant be a szobába.
- Bella, ne! Tedd vissza, de gyorsan! - kikapta a kezemből és már rejtette is el a ruhák alatt.
- Alice, mi a… - kérdeztem volna, de leállított.
- Remélem, nem veszi észre! Bella, miért kell neked olyan helyeken turkálnod, ahol nem kellene? – fordult felém, a tekintetében a ijedtség helyét lassan átvette a bosszúság.
- Én sajnálom, Alice, nem tudtam, hogy titkokat is cipeltek magatokkal – dobbantottam én is mérgesen. Minek kellett akkor ide tenniük, ha én nem tudhatok róla? Egyáltalán, mi van abban a dobozban?
- Szerencsére nem történt katasztrófa, mert ha Edward megtudta volna, hogy meglátod idő előtt, akkor… - Alice beleharapott a szájába, ezzel jelezve, hogy már így is többet mondott a kelleténél. Őszintén szólva, ezzel csak még inkább felcsigázott, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
- Nos, miután meg lettek húzva a határok, elárulnád nekem, hová tetted a fürdőruhámat? – tereltem másra a témát.
- De hát itt vannak! Legalább ötváltásnyit vettem neked, nem vetted észre? – sarkig kitárta a szekrény ajtaját, és egymás után szedte ki belőle az apróbbnál apróbb bikiniket. És persze az én régi, kényelmes egyberészesem nem volt sehol…
- Alice, ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezek közül én bármelyiket is felveszem? – kérdeztem döbbenten.
- Dehogynem! Nem értem, mi bajod van velük, ezek a legújabb modellek! – nézett rám értetlenül.
- Csak annyi bajom van, hogy szerintem rám sem jönnek, annyira kicsik! – háborogtam, természetesen minden eredmény nélkül.
- Ne viccelj! Menj, és próbáld fel, mondjuk… ezt! – beletúrt az ágyon fekvő halomba, és előhalászott egy kék darabot.
- Alice… - kezdtem, de a kezembe nyomta a ruhadarabot és a fürdő felé taszigált.
- Nincs ellenkezés! Csodaszép és veszettül dögös leszel benne, hidd el! Láttam! – kacsintott rám, majd becsukta az ajtót, magamra hagyva a kínosan parányi bikinivel.
- De én nem akarok dögös lenni! – kiáltottam a zárt ajtónak, mire kintről felhangzott a nevetés.


Dohogva bújtam bele a bikinibe, majd anélkül, hogy belenéztem volna a tükörbe, kimasíroztam a fürdőből. Alice időközben eltűnt, így fogtam a laptopomat – Edward ajándéka a lassú asztalim helyett -, egy kalapot meg a naptejet és elindultam a partra. Odalent már mindenki belevetette magát a szórakozásba, Emmett éppen Alice-t próbálta a vízbe lökni, aki folyton kicselezte őt, Jasper Edwarddal rohangált a víz szélén, míg Rosalie Esmével és Carlisle-al heverészett a homokban. Annyira lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak mindnyájan, ahogy ragyogtak a fényben, hogy kénytelen voltam leülni és úgy bámulni őket.


Nem akartam megzavarni a játékukat, így bekapcsoltam a gépemet és olvasgatni kezdtem a nagyvilág híreit. Annyira belemerültem a tevékenységembe, hogy nem vettem észre a hátam mögé osonó Edwardot, csak akkor, amikor a kezével elkezdte simogatni a vállamat. Mikor hátranéztem, rájöttem, hogy éppen naptejjel keni be a bőrömet. Hálásan mosolyogtam rá.
- Találtál valami izgalmasat? – kérdezte érdeklődőn, mire összecsuktam a laptopot és szembe fordultam vele.
- Semmi olyat, ami nálad érdekesebb lenne – motyogtam a szájára, mielőtt megcsókoltam volna.
- Nem hinném, hogy példátlan lennék – súgta a torkom üregébe.
- Ami azt illeti, találtam valamit – kacérkodtam vele.
- Mi az? – duruzsolta.
- Van egy lány… történetet ír egy ember és egy vámpír szerelméről… nem ismerős? – somolyogtam, mire elvigyorodott.
- Hmm… várj, hadd gondolkozzak – mókásan az égre nézett, mire oldalba böktem.
- Hé! – kiáltottam fel mű-felháborodással, mire gyöngyözően felkacagott.
- Most mi van? Már viccelni sem lehet? – nevetett rám.
- Dehogynem, csak nem ezzel! – csípőre tettem a kezem, de a jókedv bennem is ott bujkált.
- Igaz. Szóval, mitől is olyan érdekes ez a történet? – kérdezte.
- Nem is maga a történet, csak… nem is tudom. Annyira átérződik az egészen, hogy hálás azoknak az embereknek, akik olvassák őt. Látszik rajta, hogy nekik ír, nekik akar örömet szerezni és ez szerintem fantasztikus. Mindent elkövet csak azért, hogy másoknak, idegeneknek becsempésszen egy csipetnyi varázslatot a szürke hétköznapokba… Megértem őt, tudod? Nincs annál nagyszerűbb érzés, mint valami olyasmiért köszönetet kapni, amit szívből csinál az ember – magyaráztam neki teljes átéléssel, ő meg csak mosolygott.
- Te is épp ilyen vagy. Egy csupaszív, önzetlen leányzó, aki a fejébe vette, hogy még ma az őrületbe kerget ezzel a bikinivel – célzóan és fokozatosan elsötétülő szemekkel végignézet rajtam, annyi vággyal a tekintetében, hogy belepirultam.
- Ne engem hibáztass! Alice csomagolt – vontam meg a vállam, és lassan hátradőltem, ahogy Edward fölém hajolt.
- Akkor neki kell majd köszönetet mondanom – suttogta, és végtelenül lágyan megcsókolt.


Arra gondoltam, miközben a homokban elterülve csókolóztunk, hogy bizony, nehéz lesz ez a két hét, ilyen önmegtartóztatás mellett. De aztán rájöttem, hogy annak kell örülnöm, amim van, így boldogan vetettem bele magam életem legfenomenálisabb nyaralásába.


És ki tudja, talán nemsokára azt is megtudom, mi lapul a rejtélyes, apró dobozban…

Álom és valóság (Join pályázatára)

És egyszer csak felrobbant a világ, a detonáció mindenféle színpompás fényvirágot festett az ég mélykék palettájára. Lenyűgözve figyeltem a szemem elé táruló látványt, nem voltam képes elszakadni ettől a varázslatos égi háborútól, amely oly gyönyörűvé tette az életemet, ha csak néhány percre is.
Váratlanul meghallottam egy halk hangot a hátam mögül. Ahogy megfordultam, hogy körülnézzek, úgy változott a táj is körülöttem. Mire megcsináltam a hátraarcot, már nem volt több fényes csokor, nem durrantak a virágok éppen kinyíló bimbói és nem kápráztattak el a fénylő sötétségen át hulló ragyogó szirmok. Egy erdőben voltam, a fák fenyegetően hajoltak fölém és ettől a félelem úgy kúszott fel a tagjaimon, mint a borostyán a régi téglafalra. Ide-oda forgattam a fejem, próbáltam megkeresni a kiutat ebből a rengetegből, de a sötétség miatt még az előrenyújtott kezemet sem láttam.


„Bella…”


Csupán halk suttogás volt, mégis azonnal ráismertem a hangra. A hangra, amely egykor mindennél többet jelentett nekem, és amely végül tönkretette az életemet. A hang, ami oly bársonyosan szólt, mint a legszebb dallamok finom összecsengése, és ami életem legsötétebb félelmeit engedte szabadon. Ez a hang kísértett már több mint egy éve és én nem voltam képes megszabadulni attól a kínzó érzéstől, hogy már nem is lesz nyugtom tőle egész életemben. 
Nappal még úgy, ahogy el tudtam palástolni az érzelmeimet, mondhattam, hogy leráztam magamról minden bánatot és gyötrelmet, de éjszakánként minden addig tagadott és félve rejtegetett kis titkom új életre kell, rám vadászó szörnyetegként lapult meg az ágyam alatt és én minden egyes lélegzetvétellel az ő lihegését véltem hallani, azt a fajta hörgést, amitől borsódzik az ember bőre. Nem tudtam legyőzni vagy akár csak elrejteni többé. Mert a nappali világosságnál még könnyűnek tetszett a szökés a valóság elől, de az éjszakában nem volt kiút az álmaim óriási ketrecéből. Az emlékek és a fantázia mindig összekeveredtek ebben az eszelős univerzumban, soha nem hagyva éles határvonalat, így sosem tudtam az álmaimban, hogy éppen álmodom. Hiszen képekből álltak, emlékekből, megaláztatásokból és elveszített reményekből, amik annyira meghatározták az elmúlt időszakát az életemnek, hogy a fantáziám szülte dolgok minden átmenet nélkül simultak bele a valóság apró kis mozaikjai közé. Sokszor ébredtem levegő után kapkodva és verítékben úszva egy-egy ilyen álom után, néhány pillanatig azt képzeltem, nem is álmodtam, minden valóságos volt és ez a vitatott bizonyosság rányomta a bélyegét az egész napomra.


„Szeretlek Bella”


Újra a hang. Semmi más, semmi alakot öltött, kézzelfogható dolog, csak a hang. Egy olyan végtelen szerelem hangja, amely egykor kitöltötte a létezésem minden percét, ezzel a szerelemmel volt átitatva mindenem, ezért a szerelemért adtam volna fel bármit. És ez a szerelem hagyott cserben. De már nem fájt, illetve másképpen fájt, mint az elején. Már nem volt az a mindent betöltő fájdalom, amitől úgy éreztem, menten szétszakad a lelkem. Nem, ez a típusú szenvedés megszűnt létezni, kiszikkasztotta a bensőmet, elvett tőlem minden lehetőséget a boldogságra. Komor és kietlen voltam, hiányzott belőlem minden cél, amiért érdemes volt élni: a tüzek, a simogatások, a csókok, a viták, a szerelem és a vágy forró lángja. Rájöttem, hogy a tündérmesék, a szerelmes regények és a szappanoperák mind hazudnak. A szerelem nem győz le mindent, nem lehet olyan erős, hogy bármin átsegítse az embert, hogy elfeledtessen vele minden rosszat. Nem, mert ez a földöntúli érzés okozza a legnagyobb szenvedést, olyat, amit nem tudtam lerázni magamról. 
Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy kék felső, egy cetli a nevemmel, az érzés, hogy valaki a derekamra teszi a kezét és magához húz.


Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem gondolok rá, örökre kitörlöm az emlékezetemből a vele töltött időt és még a nevét sem említem soha. De nem szállt meg a remélt békesség és nyugalom, amit éreznem kellett volna. Másnap újult erővel tért vissza belém a keserűség, a szenvedés és a félelem, olyan erővel, hogy attól féltem, az életem a saját súlyánál fogva esik darabokra.


Mert ez történt, amikor megpróbáltam elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózott, de jócskán le is hagyott. Eltakarta a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem maradt más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta. Az egyetlen, amelyen valaha is hazajuthattam, megtalálhattam önmagam.
Így hát sajgó szívvel, de minden nap ráléptem az emlékek ösvényére és minden nap újra átéltem azt a fajta gyötrelmet, amiből nemhogy nem tudtam kikecmeregni, de még annyit sem értem el, hogy eltompuljon. Ezért én tompultam el, érzéketlen lettem a körülöttem lévő világra, nem fogtam fel, hogy itt és most egyedül én tehetek bármit is azért, hogy minden a helyére kerüljön. Csak szenvedtem a magam keltette bánatban, a kezeimmel átkulcsoltam magam, de ez az ölelés nem volt képes pótolni az Ő hűvös ölelését, amelyben kiteljesedtem. Néha megpróbálkoztam a felszínre emelkedni, de mintha vékony, mégis kemény jégpáncél borította volna a testem. Karcoltam, egyre csak karcoltam, de soha meg nem repedt Úgy éreztem, mintha lesüllyedtem volna egy tóba és csak lebegnék a víz felszíne alatt élő, nyitott szemekkel.


Az álombeli táj ismét változott, de nem sokat, csupán felfénylett felettem a Hold, ezüstösen belengve a körülöttem fekvő világot. Most már rájöttem, hogy hol vagyok, a környék ennél ismerősebb már nem is lehetett volna. És a rét, a mi rétünk közepén ott állt Ő, nem változott semmit, olyan volt, mintha sosem ment volna el, sosem hagyott volna magamra. Csendben állt, a fejét lehajtotta, örökké kusza tincsein lágyan csillant meg a puha holdfény. Döbbenten néztem rá, nem voltam képes megszólalni, így teljes némaságban tettem felé egy lépést, majd még egyet és még egyet, egészen addig, amíg oda nem értem elé. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de féltem attól, hogy ha hozzáérek, köddé válik és én ismét egyedül maradok az éjszakában.


De ő lassan felemelte a fejét és rám nézett. Olvadt aranyszín szemei felszikráztak, ajkain megjelent az olyannyira hiányolt féloldalas mosoly. A szívem őrült tempóban vergődött a bordáim között, úgy éreztem, ki akar szabadulni a szűkké vált mellkasomból. Annyira szerettem, hogy erőtlen voltam védekezni ellene. Ha ránéztem, ugyanazt éreztem, mint mikor először láttam. Minden porcikámmal őrá vágytam.
- Szeretlek – mondtam neki csendesen és most rajtam volt a sor, hogy lehajtsam a fejem. A mosolya szélesebbé vált, de még mindig nem mondott semmit.
- Nem tudom, miért szeretlek, de így van – folytattam. – És azokon a nyálas, csöpögős beceneveken akarlak szólítani, amiket a szerelmesek használnak. És nem érdekel, hogy mennyire ostobán hangzik, csak mert vámpír vagy, nem érdekel, hogy sületlenségeket beszélek, csak mert te nem akarsz engem. Az én szívem, a lelkem, az életem minden apró érzése a tiéd. A tiéd azóta, amióta csak betoppantál az életembe és teljesen felforgattad azt. Szeretlek már az első pillanattól fogva és bár nem mondtam sosem, de te tartottál életben akkor is, amikor nem voltál velem. Szeretlek – súgtam elakadó hangon.
Nem volt bátorságom felnézni, nem akartam újra csak az elutasítást látni azokban a gyönyörű szemekben, nem akartam újra elmerülni a fájdalomban. Többé nem lennék képes kimászni belőle.


Aztán hallottam, ahogy felemelte a kezét, hallottam az anyag súrlódását, miközben felém nyúlt. És megéreztem. Újra a bőrömön éreztem a hűvös bőrét, lágyan simított végig az arcomon. Forró könnyek csordultak ki a szememből, amitől pár pillanatig elhomályosodott minden. Dühösen töröltem le a sós cseppeket, nem akartam elvesztegetni egyetlen pillanatot sem, amit az ő nézésével tölthettem. Felpillantottam és szembetaláltam magam egy finom mosollyal. Edward lassan a tarkómra csúsztatta a kezét és fölém hajolt.


Amikor az ajkaink találkoztak, elöntött a megnyugvás. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz, hiszen itt volt ő és ezzel véget ért az életem gyötrelmes része. A szája gyengéden mozgott az enyém ellen, a kezei most már a csípőmet ölelték körül és egymáshoz préseltük magunkat, minden érzésünket, szerelmünket és keserűségünket beleöntöttük ebbe a csókba. Sok-sok mérföld mélyig süllyedtünk ebbe a csókba, ami gyönyörűségesen különbözött az eddigiektől. Zavartalannak és végtelennek ígérkezett, s meglepett azzal, hogy csókabb volt annál, mint amit eddig fogalomként ismertem, kettőnkből kelt önálló életre, megelevenült. Képtelenség lett volna megkülönböztetni, ki kit cirógat, ölel; a saját bőrömet éppúgy éreztem, mint az övét és összecsendültek a lelkeink. A nem sokkal ezelőtt látott különös tűzijáték újfent támadott: kékezüst és jéglila szikrák pattogtak a testünkön. Nem bántam az általuk keltett szúró-csípő fájdalmat, meg se hallottam a sercegést, minden idegszálamon a vágy zsarnokoskodott. Csupán egy csók volt, az érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtemet megrázó delej járt át, még nem halálos, de az ahhoz közeli fajtából. És az illat, amelyet annyira szerettem, áradt a bőréből, a pórusaiból és még inkább felkavart, elkápráztatott. Ízéből is kóstolót vettem és tovább részegültem, abba a mámoros állapotba, ahonnan már nem lehet csak úgy kiszállni.


Edward belenyögött a csókunkba és még jobban magához húzott. Az agyam kezdett leállni az érzelmek és a levegőhiány miatt, de nem törődtem vele. Élveztem minden egyes érintést, ahogy a keze gyengéden végigsiklott a testemen, ahogy a lehelete cirógatta az ajkamat, ahogy a csókja egyre felszabadultabb s egyszersmind vágyakozóbb lett. Karjaimmal a nyakát fontam körbe, és felemésztődtem ebben az édes gyötrelemben. Végre boldog voltam, az átélt borzalmak könnyű szellőként libbentek ki a tudatomból, nem létezett már más, csak ő és én. Igen, szerelmes voltam, vele volt átitatva minden porcikám és ő is így érzett, éreztem.


Az óra fájdalmasan hamar rángatott ki az álmomból. Kótyagos fejjel csaptam le a gombot és végre csend lett körülöttem. És magány. Lassan kezdett kitisztulni a fejem, és minden egyes józan gondolatommal visszatértek a valós emlékek is. Ő nincs itt, elment és nem tért vissza. Nem akartam elhinni, hogy mindaz, amit átéltem, csak álom volt.
Újra lehunytam a szemem és féléberen őriztem a meseszép álmomat.