Nem várt boldogság - Fanninak köszönetképp, mert elviseli az éjszakai zaklatásaimat :)

(Jasper)


A hó lassan belepte a tájat, fehér takaróként borult a környező erdőre, és szűziességgel ruházta fel a házakat. Ahogy a bágyadt téli napfény beáradt a hatalmas üvegablakon át, megvilágította az alkaromat elcsúfító sebhelyek éles széleit. A múltam démonait soha nem tudtam magam mögött hagyni teljesen, hiszen a harapásnyomok örök emlékeztetőként ott maradtak a bőrömön, és ami még fájdalmasabb volt, a lelkemben. Mindmáig érezni véltem azok szenvedését, fájdalmát és kétségbeesését, akiknek egykor én oltottam ki az életét, bennem éltek, árnyékként kísérték minden mozdulatomat. Sosem szabadulhattam tőlük.


Lehunytam a szemem és egy mély sóhajjal igyekeztem magamévá tenni a házban uralkodó érzelmeket is. Boldogság keveredett izgalommal, szerelem a vággyal, várakozás a szeretettel. Hallottam a nappaliból felszűrődő hangokat, szinte láttam magam előtt, ahogy Emmett felállítja a karácsonyfát, ahogy Rosalie és Esme aranyszínű gömböket aggatnak rá, és ahogy Edward a derekánál fogva felemeli a feleségét, Bellát, hogy a helyére illeszthesse a csillag alakú csúcsdíszt, ezzel tökéletessé téve a karácsonyfát. Carlisle valószínűleg az egyik sarokban ülve valamilyen orvosi szaklapot olvas, igyekszik kivonni magát a teendők alól, míg Alice minden bizonnyal ismét az őrületbe kergeti az áruházi beszállítókat a lehetetlen követeléseivel. Soha el nem múló hálával és forró szerelemmel gondoltam a feleségemre, ő volt az egyetlen, aki meglátta bennem a jót akkor is, amikor még én magam sem tudtam a létezéséről.


Váratlanul hatalmas mennyiségű boldogság taszított mellbe, így már szinte meg sem lepődtem azon, mikor Alice kicsi, törékenynek tűnő kezei a derekamra fonódtak, és ő hozzásimult a hátamhoz. Kimondhatatlan, mennyi szerelem áradt belőle, és ez tett képessé engem is arra, hogy kimutassam az érzelmeimet, még ha kissé szolidabban is, mint a testvéreim. De ő itt volt, mellettem állt. Ő volt a válasz minden valaha volt imámra. Egy dallam, egy álom, egy lágy suttogás. Annyira kellett nekem, hogy már-már önmagától is elvettem volna. Ijesztően háborodottá tett, olyan dolgokat tudtam meg magamról általa, amik kezdetben félelmetesnek tűntek, de apránként rájöttem, hogy így vagyok teljes, csak így, vele együtt létezhetek. Ritka tünemény gyúlt fel bennem, a hála érzése és én ki akartam használni az alkalmat, hogy törlesszem az adósságom egy csekély részét. Boldoggá akartam őt tenni, bármi áron. Épp ezért, bármennyire is szerettem volna, bármennyire is vágytam rá, de el kellett engednem egy kis időre.


Csakhogy Alice-nél nem mentek ilyen könnyen a dolgok. A látomásai miatt nagyon körültekintően kellett megszerveznem a meglepetését, nem dönthettem szabadon. És itt léptek színre a többiek. Úgy gondoltam, együttes erővel talán sikerülhet megzavarnunk Alice képességét és mindezidáig működött is a tervünk. Rosalie, Bella és Edward vállalták, hogy leszállítják az ajándékot, amíg Emmett és jómagam eltereljük Alice figyelemét. Úgy tűnt, neki is épp ez járt az eszében, mert a kezei lassan a mellkasomra csúsztak, centiméterről centiméterre feljebb gyűrve az ingemet, egyre nagyobb részt felfedve a bőrömből. 


Bár más terveim voltak, hirtelen bevillant, hogy ennél jobb figyelemelterelést keresve sem találhattam volna. Lassan körbefordultam az ölelő karok között és belenéztem a világ legszebb szempárjába. Egy kívülállónak talán egyformának tűnhetett a Cullenek jellegzetes szemszíne, de én képes lettem volna ezer aranyszínű íriszből megtalálni az övét. Különleges volt, akárcsak ő maga. Ahogy a tekintete az enyémbe fúródott, éreztem a szerelmét, eggyé vált az enyémmel és életre kelt, lángba borította a testünket és felperzselt minden józan gondolatot. A meztelen, gyönyörű ösztön lépett itt színpadra, fenségesen, mint egy vágyakozó, fiatal oroszlán, aki nem ismeri a civilizáció béna egyezségeit, a ravaszkodó értelem kontrollját, aki csak kívánni és szeretni tud, semmi egyebet. Alice ajkai megtalálták az enyémeket, gyengéden mozogtak együtt ősi, végtelennek tetsző táncukban, átadva egymásnak minden érzelmüket, vágyukat és szenvedélyüket. Lassan hátrálni kezdett, majd mikor a lábai elérték az ágykeretet, pillekönnyűen hátrazuhant, engem is magával rántva. Most már rajta feküdtem, éreztem, ahogy a szükségtelen oxigén ösztönösen vándorol oda-vissza a tüdejében, minden egyes levegővételnél a mellkasomhoz préselve az övét. Szerettem a közelségét és fájón vágytam ennél teljesebben eggyé lenni vele. Az ujjaim sürgetően tépni, gyűrni kezdték a felsője szélét, míg végül engedtem a bennem lakozó türelmetlen démonnak és egyetlen rántással a halálba küldtem a bosszantó ruhadarabot. Alice lemondóan felsóhajtott.
- Nagyon szeretted? – kérdeztem kicsit félve, mert ismertem a hozzáállását a ruháihoz. Nem éreztem felőle neheztelést, de nála sosem tudhatta senki, hogy mi lesz a következő lépése.
- Nem jobban, mint téged – elmosolyodott, és utánozhatatlan kecsességgel sorban kiszabadította az ingem gombjait a lyukaikból.


Miután már nem volt előtte akadály, lassan lesimította a vállamról az inget, ajakival követve annak útját, apró csókokkal borítva be a bőrömet. Szerelmének ilyesfajta megnyilvánulása balzsamként hatott a meggyötört lelkemre. A szenvedélyem a tetőfokára hágott, nem tudtam már uralkodni magamon, így villámgyorsan kibújtattam a nadrágjából és én is megszabadultam tőle. Alice szeme megvillant és torkát fojtott kiáltás hagyta el, mikor összekapcsoltam a testünket. A vágy egyre hevesebb mozgásra késztetett minket, az extázis elsodort, felemelt és földhöz vágott egy szempillantás alatt. Mikor a világ felrobbant körülöttünk, a számat az övére szorítottam, végtelen csókban összeforrasztva a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket…


Zihálásunk csak jóval később csillapodott. Alice a lábaim között ülve nekem dőlt, miközben én a haját simogattam, és csak csendben figyeltem az érzelmeit. Az elragadtatás nem kis mértékben legyezgette a hiúságomat, boldog voltam, hogy őt azzá tudtam tenni. Hirtelen azonban veszélyesen közel kerültem ahhoz, hogy csődbe menjen háromhónapnyi munkám. Alice váratlanul megmerevedett, majd döbbent tekintettel nézett rám.
- Jasper? Miért látom, hogy lesz valaki más az életedben? – suttogta sírós hangon, a pillantása annyi fájdalmat sugárzott, hogy csaknem felordítottam.
- Kicsim, ez butaság! Sosem hagynálak el – ráztam meg a fejem hitetlenkedve.
- Nem is azt mondtam, hogy el fogsz hagyni… De lesz egy másik nő is az életedben… - halálra vált arccal kipattant mellőlem, és kétségbeesetten nézett végig rajtam.
Ha nem lett volna ilyen elkeserítő a helyzet, akkor felnevettem volna a helyzet abszurditásán. Meztelenül, életem egyik legjobb szeretkezése után ott ültem az ágyban, miközben Alice csípőre tett kézzel, hol villámló, hol az aggodalomtól elsötétülő szemekkel vizslatott - teljesen pucéran. Nagy nehezen elfojtottam a kitörni készülő nevetést, de egy halvány mosoly azért előtört belőlem.
- Ááá, szóval már ki is nevetsz? Jasper Hale, megkeserülöd, ha ujjat merészelsz velem húzni! – toporzékolt dühösen.
- Alice, teljesen félreértesz! Kérlek! – megpaskoltam magam mellett az ágyat, de ő tüntetően a fal melletti kanapéra ült. Felsóhajtottam.
- Hallgatlak – sziszegte hűvös hangon.
- Miért nem meséled el előbb, hogy mit is láttál tulajdonképpen? – megpróbáltam minél többet kiszedni belőle anélkül, hogy én magam túl sokat árulnék el.
- Semmi különöset… Téged és egy… egy barna hajú lányt. A ház előtt álltatok és nagyon bensőségesen néztetek egymásra. Aztán jöttem én, és átöleltél minket. De én ezt nem értem! Talán háremet akarsz alapítani vagy mi? – kiáltott fel zaklatottan. Nem tehettem róla, de annyira mulatságos volt már maga a feltételezés is, hogy felnevettem. Durcásan elbiggyesztette a száját és tüntetően elfordult.
- Édesem, nem akartam, hogy megtudd, de nem hagysz nekem más lehetőséget… - lassan kimásztam az ágyból és öltözködni kezdtem.
- Most… mi a… miről beszélsz? Nem fogalmaznál kicsit konkrétabban? – ő is felpattant és szedelőzködni kezdett.
- Nem.
- Jasper! Tényleg megbántasz… - bevetette a szomorú kiskutyaszemeket, de ebben a helyzetben nem hagyhattam, hogy meghassanak.
- Nem.
- Jó, ahogy gondolod! Elmegyek! – jelentette ki nagy dérrel-dúrral és előhalászta a bőröndöket a gardrób mélyéről. Ebben a pillanatban megéreztem egy óriási szeretethullámot. Eljött az én időm.
- Alice, kicsim, várj egy pillanatot. Szeretnék bemutatni neked valakit – mondtam sejtelmesen, amivel sikeresen felkeltettem az érdeklődését.
- Kit? – éreztem rajta, hogy hezitál, nem tudta eldönteni, hogy mit is higgyen. Végül, szerencsémre, a belém vetett bizalma erősebbnek találtatott a kétségeinél és engedelmesen követett az ajtóig. A lépcső tetején megálltam és magam felé fordítottam.
- Szeretném, ha tudnád, hogy nálad jobban senkit nem szeretek ezen a világon, és azt szeretném, ha boldog lennél. Mindent elkövetek ennek érdekében, még azt is, hogy néhanapján félrevezetlek. Kérlek, ne haragudj rám! Valahogy muszáj volt a vízióidat lefoglalni – elvigyorodtam a végére, de ő nem mosolygott.


Egyre inkább elkerekülő szemekkel nézett rám, majd oldalra fordította a fejét, és azonnal megtalálta a kanapéra helyezett kosarat. A családunk tagjai ott álltak körülötte, mindenki Alice-t nézte, kíváncsian várták, mit fog tenni. Szerelemem nem hazudtolta meg önmagát, szélvészként leszáguldott a lépcsőn és döbbenten megállt a kosár előtt. Hitetlenség, öröm és vágyakozás keveredett benne, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Végül vett egy mély levegőt és felém fordult.
- Ez… illetve ő… ezt hogy… - annyira össze volt zavarodva szegény, hogy nem volt képes összefüggő mondatokat képezni.
- Ő az én ajándékom neked. Bár sosem mondtad, de éreztem rajtad, hogy mindent megadtál volna egy saját családért. És bár saját gyermekeink nem lehetnek, én meg akartalak ajándékozni az anyasággal. Szóval… akár üdvözölhetnéd is a lányodat – mosolyogtam rá.


Az arca egyszerre kivirult, az ajka elragadtatott kiáltás engedett szabadon, és letérdelt a kanapé mellé. Hosszú percekig csak bámulta az újszülöttet, mintha nem hinné el, amit lát. Halkan dúdolni kezdett az apró lánynak, aki tágra nyílt szemekkel nézett vissza rá. Alice óvatosan kiemelte őt a mózeskosárból és a karjaiba vette. Mindannyian boldogan figyeltük, ahogy megszületik a kapocs kettejük között, az az eltéphetetlen kötelék, ami csak az anyák és gyermekeik között létezhetnek.
- Hívhatjuk majd Golyónak? Csak mert olyan kis pufók – röhögött fel Emmett. Válaszul csak elutasító pillantásokat kapott minden irányból. Dünnyögve huppant le a kanapéra.
- Egy ilyen tündért elcsúfítanál ezzel a névvel? Nem, neki különleges nevet kell adni. Épp olyan gyönyörűt, mint amilyen ő maga… Fanninak fogják hívni – pillantott rám Alice. Bólintottam a beleegyezésem jeléül.
- Akkor légy üdvözölve a családban, Fanni Cullen – Adta meg a végszót Carlisle.


Az elkövetkezendő pár órában mindannyian a kicsi körül sürgölődtünk, csodáltuk a tökéletességét, és elmerültünk a családi szeretetben, miközben a karácsonyi izzók fénye beburkolta a boldogságunkat.