Árnyak vonzásában - Prológus

Régóta érlelődik bennem egy új történet, de eddig valahogy sosem jutottam el odáig, hogy nekiálljak papírra - vagy jelen esetben monitorra - vetni. Igazából nem is a nagyközönségnek szántam, csak úgy magamnak, de valamiféle morbid kíváncsiság arra sarkallt, hogy osszak meg veletek egy apró részletet. Tényleg csak merő kíváncsiság az egész, nem is biztos, hogy folytatni fogom, de kérdem én: van ennek bármi értelme?

A történet maga egy lányról szól, egy lányról, aki a származása révén belekerül egy olyan világba, ahol hátborzongató, rémes történések veszik körül. Súlyos titkokkal teli útján felbukkan a tiltott szerelem, és a kedves ősi ellensége is, aki delejesen vonzza maga felé hősnőnket. Vajon igaz vonzalmat érez, vagy mindez csupán az idegen játéka? És hogy ne unatkozzanak, miközben a szentnek gondolt céljukra összpontosítanak, egyre többen akarják a fejüket karóra tűzni, és az őszinte barátok egyre inkább fogyatkoznak. De a történet végén minden titokra fény derül...

Hát, nagyjából valami ilyesmi lenne, nem tudom, mennyire érthető :) Azért a véleményeteknek örülnék. Írjak, ne írjak? 

Prológus

A köd lepelként terítette be az egyébként is félhomályba burkolódzó New yorki sikátor minden szegletét, csak egy apró kis fénypászmának engedett utat, ami gyengén világította meg a bár bejáratához vezető járdát. Ahhoz képest, hogy a hely meglehetősen felkapott volt a város felsőbb köreiben, ezen a csendes, zimankós estén senki nem kért bebocsátást a főbejáraton át. És ennek megvolt az oka. 


Ezen a szombaton zárva tartottak a nagyközönség előtt, nem engedtek be akárkit. A bárt ilyenkor ellepték a különös, a horrortörténetek és mesekönyvek lapjairól életre kelt lények, zsibongva rajzottak az állam minden pontjáról, hogy néhány órán keresztül csak önmaguk lehessenek, nem holmi rémes szappanoperában játszó színészek. Mert a külvilág számára ők is csupán jelentéktelen, középszerű emberek voltak, akik mindennap eljártak a hitvány munkahelyükre, lelkiismeretesen fizették az adót meg a jelzálogot, és egyáltalán, igyekeztek fenntartani a rendesnek tetsző, unalmas látszatot, amit az életüknek neveztek. De mindannyian türelmesen vártak minden hónap utolsó szombatjára, arra az éjszakára, mikor végre levehették a maskarájukat és megszabadulhattak a normalitás rabláncától. Ezen a helyen felfedhették önnön valójukat, a szörnyeteget, ami mindannyiukban ott lakozott. Vámpírok és démonok voltak ők, a pokol alattvalói, az eddig csak a legsötétebb rémálmokban élő teremtmények hús-vér megtestesítői. A bár tömve volt velük, egymás hegyén-hátán élvezték a kötöttségek nélküli létet, és egymást. Az egész termet belengte a kénszag, füst gomolygott a falak repedésein át, patakokban folyt a vérrel kevert legmárkásabb pezsgő. A helyiség közepén felállított pódiumon vad tekintetű, zilált külsejű nők vonaglottak, a körülöttük összegyűlő, kiáltozó férfiak nem kis örömére.


Mindezt a színes, zabolátlan sokaságot egy férfi figyelte egy emeleti galérián át. A lent tobzódó lényekkel ellentétben ő ember volt, mégis olyan korlátlan hatalommal rendelkezett, amely megvédte a szörnyek ellenséges támadásaitól. Ő volt maga az Equilibrium, az egyensúly őrzője. Magas alakjára feszülő hófehér öltönye éles ellentétben állt ébenszínű bőrével, kísérteties megjelenéssel ruházva fel őt. A szemei sötéten ültek az üregükben, éberen figyeltek minden apró rezdülést, minden megnyilvánulást és cselekedetet, ami odalent zajlott. Impériumának teljes tudatában büszkén kihúzta magát, finoman elmosolyodott és letelepedett a galérián elhelyezett bőrfotelek egyikébe, miközben a vodka tonikját kortyolgatta. Elégedett volt a helyzetével, és azzal még inkább, hogy abban a pillanatban ő volt az egyedüli ember a Földön, aki elmondhatta magáról: teljes biztonságban van.


Az alig két perccel később bekövetkezett támadás megcáfolta a hitét…