Ha elhagysz, veled mehetek? - Carrie pályázatára

A kislány nem lehetett több négy-ötévesnél. Könnyektől maszatos tündérarcán szinte világítottak a mélyzöld szemei, ahogy rémülten nézett körbe a kórházi folyosón sürgő-forgó orvosok és nővérek kavalkádján. Vaskos copfba font barna haja minden egyes mozdulatnál körberöpködte a fejét, ostorként csapódva a hátához.
Nem tudta, mi történt, és ez megijesztette. Hiszen anyuval csak az éjjel-nappaliba mentek banánt és piskótát venni, mert az éjszaka közepén megkívánta, és addig nyavalygott, míg meg nem kapta, amit akart.


Most mégis ott ült, tágra nyílt szemekkel bámulta a körülötte történteket, miközben a kedvenc rózsaszín ponchójának a szélét gyűrögette. Nem szerette a kórházakat, a jellegzetes szagok és hangok mindig arra az estére emlékeztették, mikor a nagyapja meghalt. Bár kicsi volt még akkor – alig múlt kétéves – mégis tisztán éltek az emlékek a fejében. Vagy legalábbis, amiről ő úgy gondolta, hogy emlékek, mert a gyermeki tudata jócskán kiszínezte az eseményeket, a fantázia szülte dolgok minden átmenet nélkül olvadtak a valóság apró mozaikjai közé.
De ha tudott volna erről a dologról, akkor sem bánta volna, mert így könnyebb volt a feldolgozás, az veszteség fájdalmának tompábbá tétele. Mindig nehéz elveszíteni valakit, aki fontos nekünk. Lyukat hagy az ember mellkasában, és úgy érzi, többé már nem is gyógyul be sosem. De aztán továbblépünk, és ha el nem is felejtjük, aki egyszer a szívünkbe költözött, a hiánya bágyadtá válik, kicsorbul, mint a régi kések éle, amin már a legalaposabb köszörülés sem segít.


A kislány rettegett, bár nem tudta, miért. A lelke mélyén vibrált valami rejtett feszültség, ami nem hagyta nyugodni.
Olyan boldog volt nemrég! Anyuval csak úgy kacagtak, mikor elhagyták a bevásárlóközpontot, kinevették a bolond öreg nénit, aki előttük állt a sorban és mindenáron szerencsetücsköket akart rásózni szegény pénztáros kisasszonyra.
Beszálltak az autóba, anyu gondosan odaszíjazta az üléshez, lehuppant a kormány mögé és kikanyarodott a parkolóból. A régi Volvo a korához képest meglepően simán hajtott végig a kivilágított úton. A kislány vidáman tekintgetett ki az ablakon, megcsodálta az utcai lámpák által kirajzolt mesebeli formákat, az árnyékok játékát az aszfalton és a házfalakon. Anyu bekapcsolta a rádiót, az egyik, örök klasszikusokat játszó csatornára váltott és dúdolni kezdett. A kislánynak se kellett több, vékony gyerekhangján bekapcsolódott a dalba, így már kettejük dallama járta be az autót. Nem is volt semmi gond, egészen a 250-es és az 535-ös főút kereszteződéséig.
Anyu éppen a visszapillantó tükörben figyelte a kislányt, mosolygott rá, a szemével üzente „szeretlek”, és egyáltalán, jól érezte magát.


A kamion váratlanul csapódott a kocsi elejébe. A sofőr lehunyta a szemét egy pillanatra, elfáradt a többnapos úton, haza szeretett volna érni, hogy végre megölelhesse a gyermekeit és bebújhasson a felesége mellé az ágyba. Azon gondolkodott, hogy nyugdíjba vonul, vesz egy kis házat odalent, a Rathbun-tónál, és a napjait horgászással tölti.
Kimerült volt, talán ezért nem vette észre a másik útról jövő régi Volvo-t, talán túlságosan belemerült az álmodozásba, talán a sors akarta, hogy becsukja a szemét, pont akkor, pont ott. Mindenesetre a kamion szinte kettévágta a kocsit, a széttört fém tüzes szikrákat csiholva csúszott az úton, majd egy oszlopnak csapódva, nagyot zökkenve végleg megállt.


Sokáig teljes csend volt, még a kerítések mögött állandóan csaholó kutyák is elhallgattak, némaságba burkolózott a táj, mintha maga is megdöbbent volna az események ilyesfajta alakulásán. Aztán felhangzott az első sikoly, éles hangjával keresztülszelte a csendes mozdulatlanságot, felkavarta az életet.
Sokan szaladtak ki a környező házakból, a legtöbben köntösben vagy anélkül, hiszen éjszaka volt, az álmok létezésének ideje. Innen-onnan hallani lehetett, ahogy az emberek kétségbeesetten mentőkért, tűzoltókért kiabálnak, telefont szorongatva az izgalomtól csúszós kezükben rohangáltak fel s alá, nem találva a helyüket.
Valaki a totálkárosra tört autóhoz szaladt, leguggolt a szélvédő helyén tátongó lyukhoz és benézett az utastérbe. Először észre sem vette a kislányt, Anyuval volt elfoglalva, aki rongybabaként lógott a biztonsági öv cafatokra szakadt darabjain. Igyekezett nem hozzáérni, mert halványan rémlett neki valahonnan, hogy a sérülteket ilyen súlyos baleset után nem tanácsos megmozdítani. Ezért amilyen óvatosan csak tudta, kitapogatta a nő nyaki ütőerét, és megkönnyebbülve észlelte, hogy a szíve még ver. A vérrel szennyezett rózsaszín csomagot csak akkor fedezte fel, mikor már mászott volna ki a kocsiból. Nem akart hinni a szemének, mikor rájött, mit talált. Elkeseredetten rángatta a hátsó ajtót, de az annyira torzult az ütközés következtében, hogy végleg beszorult.
- Segítsenek már, az Isten szerelmére! Itt egy gyerek! – kiabált a férfi, mire legalább hatan futottak oda, hogy megtegyék, amit kell.
Hat megtermett férfi ereje kellett ahhoz, hogy kifeszíthessék a harmonikaszerűen meggyűrődött ajtót és kiszedhessék a kislányt a kocsiból. Eszméletlen volt és számos kisebb horzsolásból vérzett, de lélegzett, és ez volt a lényeg. A férfi, aki megpillantotta őt, a karjában vitte az éppen befutó mentősök elé, akik hordágyra szíjazták, megfordultak a szűk utcán, és már robogtak is be vele a sürgősségi osztályra. Anyut a tűzoltók vágták ki az autóból, majd őt is a kislány után vitték.


Mire a kórházhoz értek, a kislány magához tért. Nem sírt, bár rettenetesen félt. Ti, naivak, azt hiszitek, az élet csupa móka és kacagás. Pedig nem. Ne illessétek becenevekkel, ne nevezzétek ÉLETNEK azt, ami nem más, csak FÁJDALOM. Fájdalom, ami körülölel és magába szippant, megtölti minden napotokat, és, bár lehet, hogy észre sem veszitek, de ott leselkedik minden sarokban, szörnyetegként lapul az ágyatok alatt és csak arra vár, hogy mikor álomba merültök, támadhasson.


A kislány mindezt tudta már, gyermeki lelke mélyén érezte, hogy mostantól kezdve megváltozik minden, semmi sem lesz már ugyanolyan, mint régen. Csendes beletörődéssel hagyta, hogy a kimerítő vizsgálatok, majd a gyötrő várakozás maga alá gyűrje, eltemesse élve, dobogó szívvel. Amikor odalépett hozzá egy nővér, hogy szóljon neki, pár percre bemehet Anyuhoz, tompa fényű szemekkel nézett vissza rá. Az ápolónő szorító érzéssel a mellkasában nézett a csöppnyi lányka után, eszébe jutottak a saját gyermekei és az, hogy vajon ők hasonló helyzetben ugyanilyen felnőtten viselkednének-e. A heti nyolcvanórányi munka már kikezdte az egészségét, de a férje elhagyta, mikor a legkisebb lányukkal volt várandós, és mivel másra nem számíthatott, muszáj volt neki feláldoznia magát a családjáért. Nem tudta, meddig bírja még és ez elkeserítette, nem akarta magukra hagyni őket. Talán vissza kellene vennie a tempóból…


A kislány mindebből természetesen semmit nem vett észre, nem tudta, micsoda érzelmeket váltott ki a körülötte lévő emberekből, nem tudta, milyen hatással volt rájuk. Ő csak ment egyenesen előre, nem nézve egyik oldalra se, a szemeit végig az Anyu szobájába vezető ajtóra szegezte. Csendesen lépett be a kórterembe, tekintetét a szeretett személy körül kígyózó csövek és a halkan pittyegő gépek tartották fogva. Kissé megszeppent a sok műszer láttán, már-már sarkon fordult és elszaladt, de aztán eszébe jutott, hogy Anyunak szüksége van rá, ahogy neki is őrá. Csak ketten voltak, együtt a világ ellen, és ezen semmi nem változtathatott. Összeszedte minden bátorságát és az ágy mellé lépett.


Anyu némán feküdt, szemeit lehunyta és úgy tűnt, mélyen alszik. A kislány gyakran látta őt így, elég sokszor megesett, hogy az éjszaka közepén felébredt és ilyenkor hangtalanul Anyu ágya mellé osont és nézte, ahogy az álmok magába szippantják. Mindig arra gondolt, hogy Anyu valójában egy tündér, aki azért érkezett erre a világra, hogy szerethesse őt, szerethesse mindennél jobban, feltárja kicsi lelkének minden imádatát és neki adhassa. És bár nem várt cserében semmit, Anyuval mégis együtt repültek ebben az állandó rajongásban, egyazon érme két oldala voltak, szorosan és örökre, elválaszthatatlanul eggyé lettek. Senki nem készítette fel őt arra, hogy ez egyszer megváltozhat. Valami baj volt a világgal, az egész élettel, valami sötét, baljoslatú érzés telepedett mindenre, mint az eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett. A kislány kétségbeesetten próbált az ellenőrzése alá vonni olyasmit, ami felett nem volt hatalma. Istent akart játszani azzal, hogy elképzelte a gonoszt, a félelme megtestesítőjét kézzelfogható alakkal ruházta föl, majd megpróbált terveket szőni az elpusztítására. De ez a fajta sötét démon nem adta magát könnyen, nem lehetett csupán szörnyűző mondókákkal elijesztni, ahogy Anyu szokta, mikor rosszat álmodott. Nem, ez a csalárd szellem a háttérben várakozott, tudta, hogy eljön még az ő ideje és türelemesen támaszkodott a kárhozat kapujának.


A kislány kinyújtotta a kezét Anyu arca felé, de félúton megtorpant, nem tudta, szabad-e hozzáérni vagy csak a távolból imádkozhat érte. Csendesen vívódott magányában, de aztán lerázta magáról a szabályok által létrehozott kötöttséget és a tenyere Anyu bőréhez simult. A kékeslila véraláfutások ellenére Anyu orcája még mindig bársonyosan puha volt, olyan simogatnivaló. Angyalarca egy pillanatra felragyogott, és még nagyobb boldogság kerítette a hatalmába, mikor Anyu szemhéja megrebbent és néhány erőtlen pislogás után végleg felnyílt. Ködös tekintettel nézett körbe, de amikor megtalálta a kislányt, a szeretet lággyá varázsolta azt. A szája gyenge mosolya húzódott.
- Szia, kicsikém – súgta halk, puha hangon, amivel csak az anyukák tudnak beszélni a gyermekeikhez.
A kislány felvillantotta legszebb mosolyát, amit még az itt-ott hiányzó tejfogak sem csorbíthattak. Apró szíve őrült ütemben vert a bordái között, a levegő sebesen áramolva sűvített végig benne. Boldog volt, a remény úgy pattogott végig szeretettel telt szívének felszínén, mint egy lapos kő a vízen, mikor kacsázva bukdácsol át a hullámokon.
- Szia, Anyu – súgta vissza ő is halkan. Beszélhettek volna hangosabban is, de a helyzet megkívánt valamiféle ünnepélyességet.
- Nem sérültél meg? – Anyu pillantása villámgyorsan végigszáguldott a vékonyka testen, és csalhatatlan anyai ösztönei már azelőtt megsúgták neki a választ, mielőtt a kislány válaszolt volna.
- Nem, jól vagyok – azért jól esett hallani a gyermek szájából is, Anyu megkönnyebbülten fújta ki az eddig önkéntelenül visszatartott levegőt.
- Akkor rendben vagyunk – fáradtan tette vissza a fejét a kényelmetlen kórházi párnára.


Tudta, hogy beszélnie kellene, elmondania mindent, amire többé már nem lesz lehetősége, de képtelen volt a gondolatokat szavakká formálni. Szenvedett és félt, nem tudta, mi lesz a kicsivel, ha neki mennie kell. Úgy gondolta, hogy az ember akkor megy el, ha már nincs rá szükség. Addig nem. És nagyon úgy tűnt, hogy lejárt az ideje, feleslegessé vált. Már megbarátkozott a gondolattal, csak a kicsi lányt féltette, de érezte, hogy a halál csupán elsuhan majd közöttük, csak látszólag választja el őket, hogy aztán az örökkévalóságban újra együtt legyenek.
- Anyu? – a vékony gyerekhang kiragadta őt a töprengésből.
- Hmm? – többre abban a pillanatban nem futotta tőle.
- Mikor mehetünk már haza? – a gyerek feltette azt a kérdést, amivel elindította a lavinát. Anyu többé már nem félt beszélni, az ajkai szinte maguktól formálták a mondatokat.
- Én nem mehetek már haza veled soha – hogy a szavak élét tompítsa, mosolygott, bíztatva és vigasztalva egyszerre.
- Miért nem? Még csinálnak veled valamit? – a kislány még nem fogta fel, micsoda tragédia éri nemsokára. A remény ott élt még benne, a hit a jóságra és a boldog befejezésre.
- Nem, szívecském, semmit. Hamarosan mennem kell – suttogta Anyu bársonypuha hangon, nem akarta megrémíteni a gyereket.
- Hová mész?
- Egy olyan helyre, ahonnan örökké vigyázhatok rád.
- De… ha elhagysz… veled mehetek? – a reménykedő gyermekarc vaspántként szorította össze Anyu szívét.
- Nem, kincsem, oda még sokáig nem jöhetsz el. De ne aggódj, mert el sem hagylak soha. A mennyek minden gyönyörűsége sem elég ahhoz, hogy magadra hagyjalak. Veled leszek, és, bár nem láthasz egy ideig, tudni, érezni fogod, hogy ott leszek melletted, szeretni foglak, amíg csak világ a világ – a beszéd kifárasztotta ugyan, de beszélni kellett, muszáj volt elmondania ezeket a dolgokat, nem akarta, hogy a kislány csalódással, félelemmel és rémülettel tekintsen az elkövetkezendő időszakra.


A vérébe fájdalom szivárgott, mikor meglátta az első kövér könnycseppeket a léleklátó zöld szemekben, bármit megtett volna, hogy eltörölje a kínt, de nem volt képes rá. Erejének utolsó morzsáit összegyűjtve a kislány arca felé nyújtotta a kezét és letörölte a sós cseppeket. Ő a bőréhez szorította, nem engedte, élvezte a drága kéz érintését.


Anyu mélyet sóhajtott, még hagyta, hogy a szíve dobbanjon egyet, hogy a lelke megteljen szeretettel, majd kitárta karját a végtelenség felé.