Álom és valóság (Join pályázatára)

És egyszer csak felrobbant a világ, a detonáció mindenféle színpompás fényvirágot festett az ég mélykék palettájára. Lenyűgözve figyeltem a szemem elé táruló látványt, nem voltam képes elszakadni ettől a varázslatos égi háborútól, amely oly gyönyörűvé tette az életemet, ha csak néhány percre is.
Váratlanul meghallottam egy halk hangot a hátam mögül. Ahogy megfordultam, hogy körülnézzek, úgy változott a táj is körülöttem. Mire megcsináltam a hátraarcot, már nem volt több fényes csokor, nem durrantak a virágok éppen kinyíló bimbói és nem kápráztattak el a fénylő sötétségen át hulló ragyogó szirmok. Egy erdőben voltam, a fák fenyegetően hajoltak fölém és ettől a félelem úgy kúszott fel a tagjaimon, mint a borostyán a régi téglafalra. Ide-oda forgattam a fejem, próbáltam megkeresni a kiutat ebből a rengetegből, de a sötétség miatt még az előrenyújtott kezemet sem láttam.


„Bella…”


Csupán halk suttogás volt, mégis azonnal ráismertem a hangra. A hangra, amely egykor mindennél többet jelentett nekem, és amely végül tönkretette az életemet. A hang, ami oly bársonyosan szólt, mint a legszebb dallamok finom összecsengése, és ami életem legsötétebb félelmeit engedte szabadon. Ez a hang kísértett már több mint egy éve és én nem voltam képes megszabadulni attól a kínzó érzéstől, hogy már nem is lesz nyugtom tőle egész életemben. 
Nappal még úgy, ahogy el tudtam palástolni az érzelmeimet, mondhattam, hogy leráztam magamról minden bánatot és gyötrelmet, de éjszakánként minden addig tagadott és félve rejtegetett kis titkom új életre kell, rám vadászó szörnyetegként lapult meg az ágyam alatt és én minden egyes lélegzetvétellel az ő lihegését véltem hallani, azt a fajta hörgést, amitől borsódzik az ember bőre. Nem tudtam legyőzni vagy akár csak elrejteni többé. Mert a nappali világosságnál még könnyűnek tetszett a szökés a valóság elől, de az éjszakában nem volt kiút az álmaim óriási ketrecéből. Az emlékek és a fantázia mindig összekeveredtek ebben az eszelős univerzumban, soha nem hagyva éles határvonalat, így sosem tudtam az álmaimban, hogy éppen álmodom. Hiszen képekből álltak, emlékekből, megaláztatásokból és elveszített reményekből, amik annyira meghatározták az elmúlt időszakát az életemnek, hogy a fantáziám szülte dolgok minden átmenet nélkül simultak bele a valóság apró kis mozaikjai közé. Sokszor ébredtem levegő után kapkodva és verítékben úszva egy-egy ilyen álom után, néhány pillanatig azt képzeltem, nem is álmodtam, minden valóságos volt és ez a vitatott bizonyosság rányomta a bélyegét az egész napomra.


„Szeretlek Bella”


Újra a hang. Semmi más, semmi alakot öltött, kézzelfogható dolog, csak a hang. Egy olyan végtelen szerelem hangja, amely egykor kitöltötte a létezésem minden percét, ezzel a szerelemmel volt átitatva mindenem, ezért a szerelemért adtam volna fel bármit. És ez a szerelem hagyott cserben. De már nem fájt, illetve másképpen fájt, mint az elején. Már nem volt az a mindent betöltő fájdalom, amitől úgy éreztem, menten szétszakad a lelkem. Nem, ez a típusú szenvedés megszűnt létezni, kiszikkasztotta a bensőmet, elvett tőlem minden lehetőséget a boldogságra. Komor és kietlen voltam, hiányzott belőlem minden cél, amiért érdemes volt élni: a tüzek, a simogatások, a csókok, a viták, a szerelem és a vágy forró lángja. Rájöttem, hogy a tündérmesék, a szerelmes regények és a szappanoperák mind hazudnak. A szerelem nem győz le mindent, nem lehet olyan erős, hogy bármin átsegítse az embert, hogy elfeledtessen vele minden rosszat. Nem, mert ez a földöntúli érzés okozza a legnagyobb szenvedést, olyat, amit nem tudtam lerázni magamról. 
Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy kék felső, egy cetli a nevemmel, az érzés, hogy valaki a derekamra teszi a kezét és magához húz.


Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem gondolok rá, örökre kitörlöm az emlékezetemből a vele töltött időt és még a nevét sem említem soha. De nem szállt meg a remélt békesség és nyugalom, amit éreznem kellett volna. Másnap újult erővel tért vissza belém a keserűség, a szenvedés és a félelem, olyan erővel, hogy attól féltem, az életem a saját súlyánál fogva esik darabokra.


Mert ez történt, amikor megpróbáltam elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózott, de jócskán le is hagyott. Eltakarta a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem maradt más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta. Az egyetlen, amelyen valaha is hazajuthattam, megtalálhattam önmagam.
Így hát sajgó szívvel, de minden nap ráléptem az emlékek ösvényére és minden nap újra átéltem azt a fajta gyötrelmet, amiből nemhogy nem tudtam kikecmeregni, de még annyit sem értem el, hogy eltompuljon. Ezért én tompultam el, érzéketlen lettem a körülöttem lévő világra, nem fogtam fel, hogy itt és most egyedül én tehetek bármit is azért, hogy minden a helyére kerüljön. Csak szenvedtem a magam keltette bánatban, a kezeimmel átkulcsoltam magam, de ez az ölelés nem volt képes pótolni az Ő hűvös ölelését, amelyben kiteljesedtem. Néha megpróbálkoztam a felszínre emelkedni, de mintha vékony, mégis kemény jégpáncél borította volna a testem. Karcoltam, egyre csak karcoltam, de soha meg nem repedt Úgy éreztem, mintha lesüllyedtem volna egy tóba és csak lebegnék a víz felszíne alatt élő, nyitott szemekkel.


Az álombeli táj ismét változott, de nem sokat, csupán felfénylett felettem a Hold, ezüstösen belengve a körülöttem fekvő világot. Most már rájöttem, hogy hol vagyok, a környék ennél ismerősebb már nem is lehetett volna. És a rét, a mi rétünk közepén ott állt Ő, nem változott semmit, olyan volt, mintha sosem ment volna el, sosem hagyott volna magamra. Csendben állt, a fejét lehajtotta, örökké kusza tincsein lágyan csillant meg a puha holdfény. Döbbenten néztem rá, nem voltam képes megszólalni, így teljes némaságban tettem felé egy lépést, majd még egyet és még egyet, egészen addig, amíg oda nem értem elé. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de féltem attól, hogy ha hozzáérek, köddé válik és én ismét egyedül maradok az éjszakában.


De ő lassan felemelte a fejét és rám nézett. Olvadt aranyszín szemei felszikráztak, ajkain megjelent az olyannyira hiányolt féloldalas mosoly. A szívem őrült tempóban vergődött a bordáim között, úgy éreztem, ki akar szabadulni a szűkké vált mellkasomból. Annyira szerettem, hogy erőtlen voltam védekezni ellene. Ha ránéztem, ugyanazt éreztem, mint mikor először láttam. Minden porcikámmal őrá vágytam.
- Szeretlek – mondtam neki csendesen és most rajtam volt a sor, hogy lehajtsam a fejem. A mosolya szélesebbé vált, de még mindig nem mondott semmit.
- Nem tudom, miért szeretlek, de így van – folytattam. – És azokon a nyálas, csöpögős beceneveken akarlak szólítani, amiket a szerelmesek használnak. És nem érdekel, hogy mennyire ostobán hangzik, csak mert vámpír vagy, nem érdekel, hogy sületlenségeket beszélek, csak mert te nem akarsz engem. Az én szívem, a lelkem, az életem minden apró érzése a tiéd. A tiéd azóta, amióta csak betoppantál az életembe és teljesen felforgattad azt. Szeretlek már az első pillanattól fogva és bár nem mondtam sosem, de te tartottál életben akkor is, amikor nem voltál velem. Szeretlek – súgtam elakadó hangon.
Nem volt bátorságom felnézni, nem akartam újra csak az elutasítást látni azokban a gyönyörű szemekben, nem akartam újra elmerülni a fájdalomban. Többé nem lennék képes kimászni belőle.


Aztán hallottam, ahogy felemelte a kezét, hallottam az anyag súrlódását, miközben felém nyúlt. És megéreztem. Újra a bőrömön éreztem a hűvös bőrét, lágyan simított végig az arcomon. Forró könnyek csordultak ki a szememből, amitől pár pillanatig elhomályosodott minden. Dühösen töröltem le a sós cseppeket, nem akartam elvesztegetni egyetlen pillanatot sem, amit az ő nézésével tölthettem. Felpillantottam és szembetaláltam magam egy finom mosollyal. Edward lassan a tarkómra csúsztatta a kezét és fölém hajolt.


Amikor az ajkaink találkoztak, elöntött a megnyugvás. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz, hiszen itt volt ő és ezzel véget ért az életem gyötrelmes része. A szája gyengéden mozgott az enyém ellen, a kezei most már a csípőmet ölelték körül és egymáshoz préseltük magunkat, minden érzésünket, szerelmünket és keserűségünket beleöntöttük ebbe a csókba. Sok-sok mérföld mélyig süllyedtünk ebbe a csókba, ami gyönyörűségesen különbözött az eddigiektől. Zavartalannak és végtelennek ígérkezett, s meglepett azzal, hogy csókabb volt annál, mint amit eddig fogalomként ismertem, kettőnkből kelt önálló életre, megelevenült. Képtelenség lett volna megkülönböztetni, ki kit cirógat, ölel; a saját bőrömet éppúgy éreztem, mint az övét és összecsendültek a lelkeink. A nem sokkal ezelőtt látott különös tűzijáték újfent támadott: kékezüst és jéglila szikrák pattogtak a testünkön. Nem bántam az általuk keltett szúró-csípő fájdalmat, meg se hallottam a sercegést, minden idegszálamon a vágy zsarnokoskodott. Csupán egy csók volt, az érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtemet megrázó delej járt át, még nem halálos, de az ahhoz közeli fajtából. És az illat, amelyet annyira szerettem, áradt a bőréből, a pórusaiból és még inkább felkavart, elkápráztatott. Ízéből is kóstolót vettem és tovább részegültem, abba a mámoros állapotba, ahonnan már nem lehet csak úgy kiszállni.


Edward belenyögött a csókunkba és még jobban magához húzott. Az agyam kezdett leállni az érzelmek és a levegőhiány miatt, de nem törődtem vele. Élveztem minden egyes érintést, ahogy a keze gyengéden végigsiklott a testemen, ahogy a lehelete cirógatta az ajkamat, ahogy a csókja egyre felszabadultabb s egyszersmind vágyakozóbb lett. Karjaimmal a nyakát fontam körbe, és felemésztődtem ebben az édes gyötrelemben. Végre boldog voltam, az átélt borzalmak könnyű szellőként libbentek ki a tudatomból, nem létezett már más, csak ő és én. Igen, szerelmes voltam, vele volt átitatva minden porcikám és ő is így érzett, éreztem.


Az óra fájdalmasan hamar rángatott ki az álmomból. Kótyagos fejjel csaptam le a gombot és végre csend lett körülöttem. És magány. Lassan kezdett kitisztulni a fejem, és minden egyes józan gondolatommal visszatértek a valós emlékek is. Ő nincs itt, elment és nem tért vissza. Nem akartam elhinni, hogy mindaz, amit átéltem, csak álom volt.
Újra lehunytam a szemem és féléberen őriztem a meseszép álmomat.