Egy perc boldogság (Szilvi novellája)

Tamtamtarammm!! Örömmel jelentem, hogy egyetlen nővérem úgy döntött, megpróbálkozik az írással és ennek eredményét megosztja veletek is :))) Állítása szerint ez volt az "első próbálkozása", bár szerintem ez a minőségén cseppet sem látszik. Elképesztően színes, lebilincselő és érzelmekkel teli "kis" alkotás lett, sok sok szeretettel ajánlom mindenkinek! Jó olvasást és Szilvi nevében megköszönöm előre is a kommenteket :)))


Egy perc boldogság


A nevem Angela Lockwood. Van egy történetem, ami átlagosnak mondható - ha nem veled történik.
Mindez 2009 nyarának elején kezdődött. Huszonhat éves voltam akkor.


Miután a szüleimet elég korán elveszítettem, gyorsan meg kellett tanulnom, mi is az élet.
Munkát, lakást keresni, eltartani magam.
Sokáig nem érdekelt mi lesz velem, de egy napon rádöbbentem, hogy nem mehet ez így tovább. Szerencsére elég sok segítséget kaptam a barátoktól és az egyetlen élő rokonomtól, aki mellesleg több száz kilométerre lakott tőlem. Sok lemondás és harc után végre sikerült állást találnom egy helyi kis kávézóban, mint felszolgáló.
Rettenetesen örültem neki, hisz így már nem szorultam mások segítségére.
A tulaj egy kedves, idős úr volt, aki a későbbiekben olyanná vált számomra, mintha a nagyapám lenne, és ő is úgy szeretett, mintha az unokája lennék.
Megtudtam tőle, hogy neki csak egy nagy szerelme volt az életben, de miután elveszítette a lányt, sohasem nősült meg és nincsenek gyerekei, unokái sem.


Egy kellemes meleg nyári reggelen a munkahelyem felé tartottam, mikor egy szórólap akadt a kezembe.
A helyi Nevelési Központ keresett nevelőket, akik vállalnák, hogy időközönként nehezen kezelhető fiatalok segítségére lennének.
Gondoltam, miért is ne? Volt elég tapasztalatom abban, hogyan kell feldolgozni a veszteségeket és miként lehet talpra állni. Még aznap felhívtam őket és kértem egy időpontot.


Miközben rutinszerűen végeztem a munkám, egyre csak a Központon járt az eszem. Will, a tulajdonos észrevehetett valamit, mert a nap végén magához hívatott és meleg, barna szemével kérdőn nézett rám.
- Valami baj van gyermekem? - Kérdezte aggódva. - Egész nap olyan szétszórt voltál. Összekeverted a rendeléseket, pedig azelőtt sosem csináltál ilyet.
- Nem is tudom, Will - mondtam.
Elmeséltem neki, hogy másnap délelőtt hova is készülök, és hogy nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem-e.
Will rám nézett, kedvesen elmosolyodott és biztosított arról, hogy megállom a helyem.
- De még az sem biztos, hogy megkapom az állást. Lehet, hogy nem ilyen jellegű munkaerőt keresnek, mint én.
- Akkor nekem is új munkatárs után kell néznem?- Kérdezte aggódva.
- Dehogy! Soha nem hagynálak itt! Ez a hely nekem olyan mintha az otthonom lenne - mondtam olyan hévvel, hogy magam is meglepődtem rajta.
- Helyes, ezt szerettem volna hallani - mosolyodott el.
De ez nem a megszokott huncut mosolya volt, ó, nem. Amolyan titokzatos és rémisztő is egyben.
- Valami baj van Will? - kérdeztem aggódva.
- Nem gyermekem, baj az nincs. Habár az előbb kicsit rám ijesztettél. De abban igazad van, hogy van valami, amit szeretnék veled megbeszélni.
Hangja vészjóslóan nyugodt volt, amitől megborzongtam kissé.
- Tudod, gyermekem, nem vagyok már fiatal, és szeretnék végre pihenni egy kicsit. Úgy döntöttem, visszavonulok, és élvezem a megérdemelt nyugdíjas éveimet.
- El akarod adni a kávézót?! - Kérdeztem rémülten.
- Dehogy, dehogy - csitított. - Arra gondoltam, neked adom. Ajándékba.
- Nekem? Ajándékba?- Suttogtam megrendülten.
- Igen Angela. Nincs senkim ezen a földön, téged pedig a jóisten vezetett ide. Megszerettelek, te lettél a családom, a barátom, és a támaszom egyben. Nem is tudod, mennyit segítettél ennek a vénembernek. Így szeretném meghálálni.
- Én segítettem neked, Will? Hiszen te voltál az, aki felkarolt, lehetőséget adott, és kitartott mellettem mikor nem úgy mentek a dolgaim, ahogy kellett volna.
Szemeimet égették a könnyek, nem tudtam se felfogni, se megérteni miért teszi ezt velem. Miért hagy magamra?


Odalépett hozzám, átölelt és vigasztalni kezdett
- Sss, Angela, sss. Nem hagylak itt egyik percről a másikra. Megmutatok neked mindent, amit tudnod kell. Hogyan kell árut rendelni, számlázni, egyszóval mindent. De tudnod kell, hogy pontosan egy hónap múlva elutazom Mexikóba, és nem is szándékozom onnan visszajönni.
- Ne… nem jössz vissza? Miért?- Hangom elcsuklott.
- Ott temettem el az én Rosiemat. Szeretném ott leélni azt a hátralévő kis időt, ahol régen olyan boldog voltam.
Megértettem az eszemmel az érveit, de a szívem nem akarta elfogadni. Azután elfogott egy érzés. Azt éreztem, hogy rettentő önző vagyok, amiért csak magamra gondolok, ahelyett, hogy örülnék Will boldogságának.
Ezzel a felismeréssel a nyakába ugrottam, és ő úgy ölelt át, mintha tudta volna, mire gondolok.
- És most halljam, mi a terved a holnapi napra? Ugye elkápráztatod őket?
- Úristen, a holnapi találkozó! Teljesen kiment a fejemből! De nem hiszem, hogy elmegyek. Most, hogy át kell vennem a kávézót, nem lenne időm még erre is.
- Nana, kislány! Még szép, hogy elmész! És le fogod nyűgözni őket! Tudom, hogy képes vagy rá. Most pedig elég a fecsegésből. Szépen hazamész, ágyba bújsz, és kipihened magad. A zárást bízd csak rám.
- De…- kezdtem volna bele, de ő csak leintett.
- Semmi de kisasszony! Nem először zárok, úgyhogy nincs vita. Eredj haza és pihenj.
Zűrzavaros gondolatokkal a fejemben indultam el az otthonom felé. Nem figyeltem merre is megyek, a lábaim automatikusan vittek a célom felé.
Mielőtt kinyitottam volna kis lakásom ajtaját, az ég hatalmasat dördült felettem. Olyan volt mintha ezernyi dobot ütöttek volna egyszerre, valami ősi ritmustól hajtva.
Összerezzentem. Sohasem szerettem a viharokat, de mióta ez az égi jelenség okozta a szüleim halálát, egyenesen gyűlöltem.
Belépve a lakásba, első pillantásom az ajtó melletti falra esett. Ott őriztem az egyik legszebb, és legfájóbb emlékeim egyikét.
A tengerparton készült egy forró nyári napon. Anyuval és apuval lementünk a partra lazítani egy kicsit. Nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget nevettünk. Az egyik ilyen önfeledt pillanatban készült a kép.
Az volt az utolsó napunk együtt.


Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a fájó gondolataimat és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Teleengedtem a kádat forró vízzel, és belemerültem a lazító, simogató folyadékba.
Mire kihűlt a víz, én is teljesen ellazultam.
Szárazra dörgöltem magam egy puha törölközővel, pizsibe bújtam és lefeküdtem.
Sokáig dörömböltek a gondolatok a fejemben, de nemsoká elnyomott az álom.


Reggel napsütésre ébredtem, de nem voltam kipihenve.
Álmomban újra végigéltem a baleset minden pillanatát, a fájdalmat, a keserűséget, és az életem értelmének elvesztését is. Úgy éreztem mintha minden előröl kezdődött volna.
Nagy nehezen rászántam magam, hogy kimásszak az ágyból és a fürdő felé vegyem az irányt. Ránéztem a mellettem lévő órára, ami fél kilencet mutatott. Felsóhajtottam. Alig másfél órám maradt arra, hogy összeszedjem magam, és elinduljak a központ felé.
Lezuhanyoztam, kifésültem hátközépig érő hollófekete hajamat és egy copfban összefogtam hátul.
Olyan ruhát vettem fel, ami nem volt se túl kihívó, se túl komoly. A tükörbe nézve elégedetten állapítottam meg, hogy annak nézek ki, aki vagyok. Egy fiatal, érett nőnek.


A központhoz érve megálltam egy pillanatra és még egyszer, utoljára átgondoltam, mit is akarok én itt. Miután letisztáztam magamban a gondolataimat, nagy levegőt véve beléptem a kapun.
Odabent a regisztrációs pultnál egy középkorú hölgy ült. Kedvesen megkérdezte mi járatban vagyok náluk. Elmondtam, hogy a hirdetésre jöttem, és időpontom van. Miután megmondtam a nevem, készséggel felemelte a telefont és bejelentett az intézmény vezetőjénél. Szerencsére azonnal fogadott.
- Jó napot, a nevem Joan Stilmen. Én vagyok az intézmény vezetője. Ön bizonyára Ms. Lockwood.
- Igen, a nevem Angela Lockwood.
- Nos, akkor körbevezetném, és közben beszélgethetünk is.
- Rendben.
- Mint bizonyára tudja, itt olyan 15-18 év közötti fiatalokkal foglalkozunk, akiknek traumából kifolyólag vannak viselkedésbeli problémái. Például van olyan bentlakó fiatalunk, akinek gyilkosság áldozatai lettek a szülei. Nekünk olyasvalaki kell, aki megérti és képes kezelni az adott helyzetet. Az előzetes telefonbeszélgetés alapján önnek sikerült túltennie magát egy nagy traumán, úgyhogy úgy gondolom, tehetnénk egy próbát. Mit szólna hozzá?
- Szívesen kipróbálnám magam.
- Helyes. Van esetleg valami kérdése?
- Igen. Jelenleg hány fiatal él itt? Kötött vagy kötetlen munkaidőről van szó?
- Most épp 35 állandó lakónk van, de vannak, akik csak a foglalkozásokra jönnek. Ami a munkaidőt illeti, annak az idejét ön szabja meg. Itt nem lehet kötött szabályokhoz ragaszkodni, inkább arra törekszünk, hogy minél előbb túl legyenek a válságos időkön és a saját lábukra álljanak.
- Értem.
- Ha nincs több kérdés, akkor holnap szeretettel várom. Megismerhet néhány itt lakót és még mindig eldöntheti, akar-e csatlakozni a kis csapatunkhoz.
- Köszönöm Ms.Stilmen. Holnap kora reggel itt leszek.
Miután elbúcsúztam, a kávézóba indultam. Muszáj volt beszélnem Will-el, hogy mit gondol ő a dologról. Arra számítottam, hogy a kávézó már nyitva lesz, de legnagyobb megdöbbenésemre az ajtót zárva találtam. Elfogott a rémület.
Történt valami Will-el? Amióta itt dolgoztam soha nem volt reggel nyolcnál később bezárva az ajtó. Elővettem a mobilom és felhívtam.
A második csengetés után felvette, és a megkönnyebbülés sziklaként gördült végig rajtam.


- Will minden rendben van? Merre vagy?
- Jaj, kedvesem ne haragudj rám, de teljesen elfelejtettem szólni, hogy ma később nyitunk.
Hangja vidám volt, nem volt benne semmi nyoma aggodalomnak.
- De mégis hol vagy?- kérdeztem most már én is vidáman.
- Ne légy ilyen kíváncsi- dünnyögte kedvesen. Arra kérlek, nyisd ki a kávézót, nemsokára én is ott leszek és mindent elmagyarázok.
- Rendben Will. Akkor várlak.
Még el sem köszönhettem tőle, ő máris letette a telefont. Kissé csodálkoztam a viselkedésén, mert mindig szívesen beszélgetett velem, de most úgy tűnt alig várja, hogy letehesse a telefont.


Nem sok időm volt ezen gondolkodni, mert a kávézó előtt már többen álltak.
Gyorsan odasiettem, és sűrű bocsánatkérések között kinyitottam az ajtót. Valaki meg is jegyezte, hogy ilyenkor már túl szokott lenni a második kávéján.
Gondoltam akkor miért nem mentél máshova? Kapkodva letettem a cuccaimat és beindítottam a kávé gépet, ami hörögve, prüszkölve kinyögte az első adag fekete áldást.
Mikor mindenki megkapta a rendelését, felpillantottam az órára, és meglepődve tapasztaltam, hogy több mint egy órája annak, hogy beszéltem az én jóságos pótnagyapámmal.
Már szinte gyermeki türelmetlenséggel topogtam a pult mögött, mikor végre megjelent az ajtóban, és csibészes mosollyal rám nézett.
- Angela, kedvesem bejönnél az irodába? – kérdezte vidáman, de összeszorult a gyomrom.
- Megyek, - mondtam halkan, és úgy éreztem mintha a halálos ítéletemért mennék.
Will leült kedvenc karosszékébe és rám nézett. Meleg barna szemeiből sugárzott felém a szeretet, arca furcsa módon nyugodt, de mégis vidám volt.


- Valami baj van? – kérdeztem félve, miközben leültem a kanapéra.
- Baj? Miért lenne baj? Miből gondoltad ezt kedveském?
- Őszintén? Egész nap az járt a fejemben, miért vagy ilyen titokzatos. Olyan gyorsan leráztál a telefonba, hogy elköszönni se volt időm.
- Sajnálom, ha így érezted. De tudod nagyon fontos dolgom volt, ami téged is érint.
Még fel sem fogtam a szavai jelentését máris egy nagy barna borítékot nyomott a kezembe.
- Mi ez? – néztem rá döbbenten.
- Nyisd csak ki, majd meglátod – mondta és elfordult az ablak felé.
Remegő kézzel kezdtem el bontani a borítékot, de az ujjaim nem akartak engedelmeskedni az akaratomnak. Hosszan piszmoghattam vele, mert azt vettem észre, hogy Will kiveszi a kezemből és egyetlen mozdulattal feltépte a papírt.
- Tessék, így könnyebb lesz – mondta.
- Köszönöm – sóhajtottam.
- Ugyan már Angela! Nem az akasztásod hírét hoztam. Nézd már meg.
Hangja kissé türelmetlenül csengett. Lassan, óvatosan belenyúltam a papírtasakba és kihúztam belőle egy köteg iratot.
Kérdőn Will-re néztem, de ő csak bólintott, hogy nézzem meg nyugodtan.
Hevesen dobogó szívvel hajtottam szét a köteget, és mikor az első mondathoz értem, könnyek szöktek a szemembe, és nem akartam elhinni, amit látok. „Ajándékozási Szerződés”.
- Will, ez... – hangomat elmosta a torkomat szorító meg nem született sírás.
Will letérdelt elém, az állam alá nyúlt, felemelte a fejemet, és a szemembe nézett.
- Mi baj van? Azt hittem örülni fogsz neki. Hiszen megbeszéltük.
- Tudom, és örülök is csak... Jaj Will ez olyan végleges! Te nemsokára elmész, én meg itt maradok újra, egyedül.
- Egyedül? Angela te sosem leszel egyedül. Itt vannak a barátaid, a munkád, és engem is bármikor meglátogathatsz. Mindig örömmel foglak látni, hiszen, ha nem is vér szerint, de te az unokám vagy és az is maradsz.
Kiestek a papírok a kezemből, átöleltem ennek a kedves, jólelkű embernek a vállát, és kitört belőlem a zokogás. Ő pedig csak simogatta a hajam, amíg meg nem nyugodtam kicsit.
- Most már jobb? – kérdezte gyengéden.
- Igen, azt hiszem.
- Akkor nincs más hátra, már csak alá kellene írnod, hogy még ma visszavihessem az ügyvédemhez.
- Még ma?
- Mire várjunk még? – kacagott. Hiszen olyan rövid az élet.


Igen, az élet. Ha belegondolunk tényleg rövid. És ennek a rövid időnek is hirtelen vége szakadhat, egy felsőbb hatalom által, ami felett nekünk nincs, és nem is lehet akaratunk. Vannak olyanok, akik már üdvözölnék a halált, de nem jön el értük, mások pedig annyira szeretnének még élni, de a kegyetlen kaszás útjukat állja.
Ezeken a gondolatokon merengve, eljutottam arra a szintre, hogy az életet élvezni kell, és meg kell ragadni minden egyes lehetőséget, amit kínál, mert sosem tudhatod, mit hoz a jövő.
Ránéztem Will-re, majd egy hirtelen magabiztossági rohamtól vezérelve felálltam a kanapéról. Kezembe vettem egy tollat és lendületes kézírással aláírtam a szerződést.
- Ennyi? – kérdeztem magabiztosan.
- Ennyi – felelte és amolyan férfiasan kezet rázott velem.
- Gratulálok Angela. Mától tiéd a kávézó. Csak annyit kérek, hogy néha gondolj majd rám.
- Hogyne gondolnék, hiszen te vagy az én személyes megmentőm, a hősöm! Nélküled ki tudja, hol lennék most?
- Megálltad volna a helyed a világban, bármerre is sodort volna az élet. Kevés olyan ember van, mint te. Nyíltszívű, kedves, toleráns és nem utolsó sorban nagyon szép. Kár hogy nincs több ilyen lány a világon. Sokkal szebb hely lenne.
- Will, én nem is tudom, mit mondjak... Csak megköszönni tudok mindent, amit értem tettél. De meghálálni nem fogom tudni soha. Szeretlek Will.
- Jól van, jól van, elég már. – mosolygott. Inkább meséld el mi volt a központban.
- Tetszettem nekik. Beszéltem a vezetővel, aki azt mondta nagy segítségére lehet a központnak a tapasztalatom, így holnap reggel kezdhetek. A munkaidő kötetlen tehát a kávézót se hanyagolom el. Egyik sem megy a másik rovására.
- Látod kislány, megmondtam én, hogy sikered lesz. De most álljunk neki a munkának. Sok mindent kell megmutatnom, és neked még sokat kell tanulnod.
Ezzel, mint aki lezártnak tekinti a témát. fogta az iratokat és visszacsúsztatta a barna borítékba, majd az ajtó felé vette az irányt.
Én még mindig teljesen lefagyva az eseményektől a kanapén ülve révedtem magam elé, és a gondolatok, mint megannyi kis villám cikáztak a fejemben. Enyém a kávézó! Álomvilágomból Will lágy hangja térített magamhoz.
- Halihó, kislány! Nincs neked dolgod? Vagy az egész napot itt szándékozol tölteni a kanapén?
- Nem, nem már megyek is – ugrottam fel hirtelen, aminek az lett az eredménye, hogy jócskán megszédültem. Ha Will nincs ott bizony padlót fogtam volna
- Na azért összetörnöd nem kell magad. Most visszamegyek az ügyvédemhez, elintézem a papírmunkát, azután leváltalak. Szépen hazamész kipihened magad. Holnap nehéz napod lesz.




Másnap reggel enyhe gyomorgörccsel léptem be a központ ajtaján. És hogy az idegességemet tetézzék Ms. Stilmen ott várt az előcsarnokban négy fiatal, és szerintem kissé túlöltözött lány társaságában.
- Á, Angela, hadd mutassam be a kolléganőket. Ők itt Susan, Ella, Mary Ann és Carol. Ha bármi kérdése lenne, csak bátran forduljon hozzájuk. Megkértem Susan-t, hogy vezesse végig a mai foglalkozásokon, nekem sajnos halaszthatatlan megbeszélésem van a polgármesterrel.
- Értem és köszönöm.
Ms. Stilmen egy kézlegyintéssel elintézte a dolgot, és már ott sem volt. A lányok felé fordultam és vártam mi fog történni. Attól féltem, hogy esetleg kiközösítenek, mert új vagyok, de szerencsére nem ez történt. Mindannyian nagyon kedvesek voltak, ettől aztán meg is nyugodtam kissé.
Az egyikük mellém lépett és bemutatkozott:
- Szia, a nevem Susan Miles, üdvözöllek a csapatban.
- Oh, köszi. Nem számítottam ilyen szívélyes fogadtatásra.
- Miért mit vártál? Vén szipirtyókat? – kérdezte nevetve.
- Őszintén szólva… igen – vágtam rá mire mind a négyen elkezdtek hangosan nevetni, és a végén már én is velük nevettem.
- Nos, miután ezt lerendeztük indulhatnánk is, nem gondoljátok lányok? – kérdezte a többieket Ella.
- Tőlem mehetünk – válaszolt Carol és igencsak meglepődtem, mennyire mély, szinte férfias hangja van.


Elindultunk az épület belseje felé, ahol több terem volt. Félúton kettéváltunk a lányokkal, végül ketten maradtunk Susan-nal.
Észrevettem, hogy a hóna alatt cipel valamit.
- Mi van nálad? – kérdeztem a mappákra mutatva.
- Jaj, látod, mennyire eszetlen vagyok? – pirult el. Ezeket Ms. Stilmen adta oda még reggel, azzal a szándékkal, hogy adjam át neked őket. Négy bentlakónk anyaga, és szeretné, ha velük kezdenél.
Ezzel átadta a köteget, majd tovább indult, meg se várva mit szólok hozzá. Teljesen belemerülve a mappák tartalmába, észre se vettem mikor állt meg, ennek viszont az lett az eredménye, hogy hátulról beleütköztem.
- Sajnálom, nem vettem észre, hogy megálltál.
- Semmi baj Angela. Megérkeztünk. Itt fogjuk a délelőtt hátralévő részét tölteni. – mondta és lendületesen kinyitotta az ajtót. De mielőtt belépett volna, odafordult hozzám.
- Figyelj, a mai terápián öt srác lesz. Mindegyikük nagyon kedves, és szeretetreméltó, de rendkívül sérülékeny is. És még valami. Az egyik a te szárnyaid alatt van. Ő David Banks, 17 éves, hét hónappal ezelőtt veszítette el a szüleit. Ha valaki nem ismeri, nem tudná megmondani, hogy bármiféle problémái vannak. Ezt te is észre fogod venni. Teljesen kiegyensúlyozott, jószívű srác. De éjszaka rémálmai vannak. Ezen próbálunk segíteni.
Bólintottam, hogy megértettem, és határozottan beléptem a terembe. Öt kíváncsi szempár szegeződött rám azonnal, amitől kicsit zavarba jöttem, de hála az égnek Susan kimentett szorult helyzetemből.
- Srácok ő itt Angela, mától ő is a segítségetekre van. Amennyire bennem, éppoly annyira megbízhattok benne is. Kezdhetnénk azzal, hogy szépen bemutatkoztok neki oké?


Miután sorba szépen illedelmesen bemutatkoztak, megakadt David-en a tekintetem. Sötétszőke haja divatosan volt nyírva, szürke szeme akár a hajnali, még színtelen égbolt, mégis határtalan melegséget sugárzott.
Hamar elszállt a délelőtt a fiúkkal, és szépen lassan mindenkiről megtudtam miért költözött be ide. Volt, aki a fel nem dolgozott gyász miatt betöréseket követett el, mások csak egyszerűen nem tudnak továbblépni. Tizenegy óra tájékán Susan befejezettnek tekintette a terápiát. Mielőtt szétszéledtek volna váratlanul támadt egy ötletem, és mielőtt átgondolhattam volna, már ki is csúszott a számon.
- Figyeljetek, mi lenne, ha ezt a beszélgetést kötetlenebb helyen folytatnánk? Sok mindent megtudtam ma rólatok, de szívesen töltenék még veletek egy kis időt. Van egy kis kávézóm innen nem messze. Ha gondoljátok mindenki a vendégem egy feketére, vagy amire akarjátok. És természetesen a többi lányra is érvényes a meghívás.
Ötletem osztatlan sikert aratott, így megbeszéltük, hogy délután háromkor mindenki nálam lesz.


Később a kávézóba érve rögtön Will-t kerestem, ám sehol sem találtam. Ami viszont még furcsább volt, egy idegen lány állt a pultban. Odaléptem hozzá és megkérdeztem mégis mit keres ő itt.
- Te vagy Angela? Szia, én Vicky vagyok. Will megkért, hogy segítsek be egy kicsit mert neki halaszthatatlan dolga van. Arra kért adjam át, hogy később benéz.
- Igen? És minden rendben? Nem is értem Will ezt hogyan gondolta! – dohogtam.
- Ne aggódj, nem először állok itt – felelt vidáman Vicky. Tudod annak idején sokat dolgoztam itt nyári szünetekben, szóval nem ismeretlen a pénztárgép. És kávét főzni is tudok.
- Ne haragudj. De azaz igazság, hogy ma fontos vendégeim lesznek, és azt se tudom hol áll a fejem.
- Ha gondolod, nagyon szívesen segítek neked – ajánlotta fel.
- Megtennéd?
Vicky hevesen bólogatott.
- Akkor üdv a fedélzeten. Jó, ha van, akire rá tudom hagyni a boltot, ha valami közbejön – mosolyogtam rá a lányra. Remélem, jól kijövünk majd.
- Biztosan. Most viszont szeretném tudni kik is jönnek, hogy fel tudjak készülni.
Elmondtam neki, hogy a központból várok barátokat.
- Az remek. Akkor a hátsó boxokat elkülönítem nektek. Ott nyugodtan beszélgethettek.
- Köszönöm Vicky.
Mialatt Vicky az asztalokhoz indult, én az iroda felé vettem az irányt. Azonnal feltárcsáztam Will számát, de hosszas csörgés után sem vette fel.
Tényleg valami fontos dolga lehet, ha a telefont se veszi fel – gondoltam. Mindegy, később újra próbálom.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapémon és elővettem a mappákat, amiket Susan-tól kaptam. Annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy először fel sem figyeltem a kopogásra.
- Halihó, Angela!
Vicky állt az ajtóban és behatóan tanulmányozott.
- Baj van? – kérdeztem kissé szétszórtan
- Megjöttek a vendégeid. Már le is ültettem őket és kivittem a rendelést.
- Máris? Az nem lehet! Mégis mennyi az idő hogy… de ahogy felnéztem az órára elámultam. Negyed négyet mutatott.
- A mindenit jól elszaladt az idő!
- Nagyon bele voltál merülve az olvasásba, mert kétszer is benéztem hozzád, de te észre sem vettél.
- Ne haragudj nem volt szándékos – kértem tőle elnézést.
- Ugyan, semmi baj. Tudom milyen az, mikor az ember elmerül a szavak világában. De most menj. Ne várakoztasd őket túl sokáig.
Kinyújtóztattam elgémberedett lábaimat, mappákat pedig a kis páncélszekrénybe tettem, majd elindultam kifelé. Az ajtóban azonban Vicky megállított.
- Ki az a szőke hajú srác? Tudod az a magas, kisportolt fickó? – kíváncsiskodott.
- David-re gondolsz?
- Tehát David-nek hívják?
- Csak nem akadt meg rajta a szemed? – kuncogtam.
- Áá... nem, én csak... Irtó helyes – mondta ábrándos tekintettel.
- Igen, az – mondtam. Tudod ő is a központ lakója. Nem sok mindent tudok róla, azon kívül, ami az aktájában van. De ha gondolod, kitudakolok róla néhány dolgot.
- Megtennéd?
- Hát persze. De most tényleg megyek, te meg gyere oda párszor az asztalhoz, és meglátom, mit tehetek. – kacsintottam rá cinkosan.
A kávézóban elég nagy volt a forgalom délután, most mégis kevesebben voltak a megszokottnál. Egyenesen hátrafelé indultam, mikor megláttam valamit. David ült a pulttal szemben, de mikor köszöntem nekik, mintha ott se lett volna. Szinte megbabonázva nézte a pult mögött álló Vicky-t, aki mintha észre se venné, tette a dolgát.
- Föld hívja David-et – cukkolták a többiek.
- Jól van, na – durcizott. Már nézni sem szabad?
- Ő ott Vicky. Besegít nekem, ha túl sok a dolgom – közöltem megjátszott érdektelenséggel, de láttam, ahogy David szeme megvillan. Volt egy olyan érzésem, hogy eggyel több rendszeres vendégem lesz, és ez mosolyt csalt az arcomra.
A délután hamar elszállt, hála a jó társaságnak. Sokat nevettünk, és még többet beszélgettünk. Rengeteg dolgot megtudtam a srácokról és az újdonsült kolléga nőimről is. Kiderült, hogy az egyik fiú, Josh szeret rajzolni és jó is abban, amit csinál.
- Angela, ez remek ötlet volt tőled, hogy meghívtál minket ide – mondta David miközben készülődtek.
- Azt el tudom képzelni – vigyorogtam. De kérnék valamit. A barátaim mindig Angie-nek hívtak. Kérlek benneteket hogy ne Angela-zatok többé. Úgy érzem, ilyenkor mintha valami hetven éves vén matróna lennék.
Ezen a kijelentésen jót derültek, és megígérték, hogy ezentúl Angie - nek fognak szólítani. Mielőtt azonban elindultak volna félrevontam David-et.
- Figyelj, tudom, hogy csak most ismertük meg egymást, de kérdeznék valamit. Nem lenne néha kedved kisegíteni nálam? Persze megfizetném a munkád és vendégem vagy két kávéra is.
- Miért én? – csodálkozott. Vannak nálam sokkal erősebb srácok is. Ráadásul nem áll túl jól a piros kötény – célzott humorosan az egyenruhánkra.
- Azért gondoltam rád, mert megbízhatónak tűnsz. Kedves vagy, ami itt nem elhanyagolható szempont, mégsem a pultba állítanálak. Heti három alkalommal jön áru, ezeket kellene behordani a raktárba. A pénzt megbeszéljük, és ha ez így megfelel, akkor holnap délután már igénybe is venném lovagi szolgálataidat.
- Öhm, rendben. Mikorra legyek itt?
- Úgy gondolom, ha háromra jössz az tökéletes lesz.
- Oké itt leszek. És Angie…
- Hmm?
- Köszönöm.
- Ugyan nincs mit.
David elindult kifelé, de mielőtt kilépett volna az ajtón, még utoljára visszapillantott a pult felé.


Épp azon gondolkodtam, milyen ügyesen megoldottam ezt a helyzetet úgy, hogy se Vicky-nek, se David-nek ne legyen kínos. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Vicky folyamatosan a sarkamban van.
- Szeretnél valamit? Hát persze hogy szeretett volna, de hagytam, hogy ő maga bökje ki
- Izé... Tudod... Mondott valamit? - kérdezte, de zavarában lesütötte a szemét és egy papírszalvétát gyűrögetett.
- Ne légy már ilyen ideges te lány! – böktem vidáman oldalba. Teljesen odavan érted ezt a vak is láthatja.
- Tényleg? – vidult fel rögtön.
- Csak az nem vette észre, aki nem akarta.
- Klassz. Már csak azt kéne kiderítenem, hol érhetném el.
- Szerintem a központban megtalálod. De itt is megkérdezheted tőle – somolyogtam.
- Itt? Mégis mikor?
- Mondjuk holnap délután. Holnaptól ugyanis kisegít nekem. Jobban mondva ő fogja berakodni az árut.
- Most ugratsz ugye? – Vicky arcára kiült a döbbenet.
- Nem, teljesen komolyan mondtam. Bár igaz, ami igaz nem volt égető szükségem új munkaerőre, de hát a szerelem útjába mégsem állhatok, nem igaz? – kacsintottam új barátnőmre.
De a reakciójára nem számítottam. Eldobta a szalvétát a kezéből és a nyakamba ugrott. Annyira szorított, hogy a végén már alig kaptam levegőt.
- Köszönöm, köszönöm – egyre csak ezt hajtogatta.
- Jó, jó azért nem kell megfojtanod – nevettem rá. Én megtettem a részem, a többi csak rajtatok múlik. De most irány vissza dolgozni. Vagy vonjam le a fizetésedből? – vicceltem vele.
- Azt se bánom, ha megteszed. Én olyan boldog vagyok, hogy semmi sem ronthatja el a kedvemet.
Rám mosolygott, és már szaladt is kifelé. Kicsit irigyeltem tőle a fiatalságát, a gondtalanságát. Eltöprengtem rajta mi lenne most velem, hol lennél, most ha nem így alakul az életem, ahogy.


Töprengésemből egy ismerős hang emelt ki.
- Szia, kislány.
- Will! – ugrottam fel. - Merre jártál? Nemsoká zárunk. Nem volna kedved velem vacsorázni? Összeütök nálam valami könnyű kis vacsit.
- Köszönettel elfogadom a meghívást. Úgyis annyi mesélni valóm van.
- Kizárt, hogy érdekesebb, mint az enyém – vágtam vissza kedvesen.
- Jól van, meglátjuk. Egyébként hogy vált be Vicky? Tudom szólnom kellett volna, de hát nagyon sietős lett a dolgom.
- Bizony szólhattál volna. Igencsak meglepődtem mikor helyetted egy idegen nézett vissza rám a pult mögül. De végülis nem csináltál rossz vásárt. Sőt. Úgy döntöttem megtartom és ő lesz az állandó munkatársam. Igaz vele ezt még nem közöltem.
- Akkor engedd most el, és menjünk mi is haza. Nem dől össze a világ, ha egyszer kicsit korábban zárunk.
- Igazad van. Szólok is neki.


Elindultam az eladó tér felé, amikor hirtelen görcsölni kezdett a hasam,és kínomba a földre rogytam. Soha nem éreztem ekkora fájdalmat. Will azonnal odaugrott.
- Vicky! – ordította és a lány rögtön ott is termett.
- Jézusom mi történt Angie? – szép arcára kiült a rémület.
- Semmi komoly csak egy kis hasgörcs – nyögtem. De már jobban vagyok, tényleg. Hogy szavaimat igazoljam felálltam a földről és körbefordultam.
- Biztos? – kérdezte aggódva Will.
- Persze, biztos. Valami múló rosszullét lehetett, mert teljesen elmúlt. És valóban, ahogy jött úgy el is tűnt a fájdalom.
- Akkor rendben, visszamegyek dolgozni – közölte Vicky, de Will leintette.
- Épp szólni akartunk neked, hogy mára vége a műszakodnak. Nyugodtan hazamehetsz. Ma kicsit korábban zárunk.
- Értem. Hát akkor köszönöm. Megyek is. Angie tényleg jól vagy? – tudakolta kedvesen.
- Persze menj csak. Holnap reggel találkozunk. Jó éjszakát.
- Nektek is jóéjt. De ha bármi kell, csak hívj fel oké?
- Megjegyeztem. de most, sipirc haza – mondtam megjátszott szigorral.
- Mi is mehetünk? – néztem rá Will-re.
- Ne halasszuk el ezt a vacsorát mégis? – tekintete aggódó volt.
- Ugyan dehogy! Különben is szeretném hallani mik azok a jó hírek.
- Nos akkor rendben induljunk.
Kellemesen lehűlt az idő, így lassan sétálgatva tettük meg az utat kicsiny lakásomig. Szerencsére nem volt túl messze, de még így is jó fél óra alatt értünk oda. Közben beszélgettünk, és elmeséltem neki a mai napomat. Hogy miként mentek a dolgaim a központba, a délutáni vendégsereget, meg persze meséltem Vicky-ről és Davidről.
Will elégedetten bólogatott és hümmögött felváltva.
Annyira belemerültünk a beszélgetésbe hogy észre sem vettük, hogy a lakásom előtt ülünk a lépcsőn és jócskán ránk is esteledett már. Mivel Will úgy gondolta most már nem illendő felmenni egy hölgy lakására ilyen kései órán - még akkor, se ha történetesen a fogadott unokájáról van szó - felállt és búcsúzkodni kezdett.
- És mi lesz a te híreiddel? Nem hagyhatsz most itt! – méltatlankodtam színlelt sértődöttséggel.
- Azok megvárnak holnapig kedvesem.
- De...
- Semmi de, kislány. Most szépen felmész, lefekszel aludni és holnap megbeszélünk mindent.
Azzal átölelt, adott egy puszit a homlokomra és eltűnt a sötétben.
Zavartan néztem utána, de mire észbe kaptam és utána szólhattam volna már nem volt sehol.
Kényszeredetten felmentem a lakásba, lepakoltam a cuccaim és a hálóba indultam mikor újra éreztem a fájdalmat. Nem volt olyan erős mint először, de határozottan kellemetlen érzés volt. De most is hamar elmúlt és annak tulajdonítottam az egészet, hogy ma igazán kimerítő napom volt. Fürdésről szó sem lehetett, csak átöltöztem és bezuhantam az ágyba. Pillanatokon belül elnyomott az álom, de bár nem tette volna, Újra kezdődtek a rémálmok és én nem tehettem ellene semmit.


Másnap reggel az izzadtságtól csatakosan ébredtem. A hálóingem rám tapadt, hajam gubancokban lógott, szemeim alatt sötét karikák húzódtak. Egyszóval ha most állított volna be a herceg fehér lovon, biztosan sikítva vágtatott volna tovább.
Beálltam a zuhany alá, és élveztem, ahogyan a meleg víz lemossa rólam az éjszaka árnyait és ellazítja minden egyes izmom feszültségét.
Szerettem volna még élvezni a víz jótékony simogatását, de valaki eszeveszetten dörömbölt az ajtómon és esze ágában sem volt elmenni. Nagy sóhajjal kisérve kiléptem a zuhany alól és kikiabáltam a fürdőből.
- Ki az?
- Én vagyok kislány, Will.
- Will? Egy pillanat – mondtam és bevágódtam a szobába. Hirtelen csak a melegítő alsóm és egy rettenetesen kinyúlt pulcsi akadt a kezembe, hát azt kaptam magamra.
Ajtót nyitottam és legnagyobb meglepetésemre Will papírzacskókat tartott a kezében.
- Mi tartott ennyi ideig? Kihűl a reggelid.
- Pont a zuhany alatt álltam mikor hallottam a kopogásod. Egy szál törölközőben mégsem nyithattam ajtót!
- Igazad van, erre nem gondoltam. Bocsáss meg.
- Ugyan semmi gond. De te mit csinálsz itt ilyen korán? Ráadásul reggelivel?
- Nem tudtam várni, míg bejössz – mondta szinte gyermeki izgalommal.
- Na, akkor halljuk, mi az a nagy hír?
- Előbb a reggeli. Még most is olyan sápadtnak tűnsz.
Nem mondhattam el neki, hogy az éjszakáim nem épp a legnyugodtabban telnek így rávágtam az első dolgot, ami szembe jutott.
- Persze, mert még nem vagyok túl a reggelimen – válaszoltam megjátszott vidámsággal.
- Akkor láss neki.
- Te nem eszel velem?
- Köszönöm már túl vagyok rajta. Amíg te eszel, addig én mesélek.


Kibontottam a zacskókat és kíváncsian beleszaglásztam. Ahogy megütötte a friss, meleg briós illata az orromat, összefutott a nyál a számban. Kettőt kiszedtem tányérra magamnak, leültem az asztalhoz és várakozóan néztem öreg jótevőmre.
- Na mondod végre, vagy úgy húzzak ki mindent belőled?
- Emlékszel mikor arról meséltem, hogy szeretnék Mexikóba költözni.
- Igen és?
- Tegnap felbontottam az egyik életbiztosításomat és vettem egy házat nem messze a Mexikói határ túloldalán.
- Ilyen hamar? Kezdtem kétségbe esni. Nem arról volt szó hogy még egy hónapig maradsz?
- Eredetileg úgy terveztem, de.. Nézd, megállsz már a magad lábán, remekül elboldogulsz a kávézóval is. Szóval hossza töprengés után arra jutottam, hogy a hétvégén költözöm.
- De hiszen az már csak két nap – mondtam szinte sikítva.
- Angela értsd meg muszáj mennem. Nem bírom itt tovább. A szívem húz afelé a hely felé ahol boldog tudtam lenni. Az egész életem arról szólt, hogy kerestem valamit, ami kitölthetné ezt a pokoli űrt. Egymásra találtunk és te értelmet adtál öreg napjaimnak, de most újra elfogott ez a különös érzés. És most már azt is tudom merre kell mennem hogy megtaláljam a tapaszt ami összerakja széttört lelkem darabjait.
Ránéztem öreg barátomra, aki lehajtott fejjel ült mellettem, arcát a kezébe temette, és csendes zokogás rázta meg a vállait.


Tudom, hogy mondanom kellett volna valamit, de a szavak a torkomra forrtak. Csendesen átöleltem, és hagytam, hogy sírjon a vállamon, ez a mindig vidám, csupa szív ember. Lassan a zokogása halk szipogássá szelídült.
- Nem haragudj, kérlek, nem így terveztem. – mondta még mindig csendesen.
- Ugyan ne kérj elnézést. Inkább nekem kéne. Hihetetlenül önző voltam azok után, amit értem tettél. Bele sem gondoltam milyen érzéseid lehetnek, csak azzal voltam elfoglalva, hogy nekem mi a jó – mondtam most már én is a sírással küszködve.
- Angela, nekem olyan vagy mintha az unokám lennél. És az is maradsz, amíg élek. Soha semmiért nem tudnék rád haragudni. Tudom min mentél keresztül és hidd el megértelek. Félsz attól, hogy újra magadra maradsz a világban, de ez nem így van. Megtaláltad a helyed ebben a forgatagban, és én mérhetetlenül büszke vagyok rád!
- Annyira fogsz hiányozni! De tudom, ha marasztalnálak, attól mindketten boldogtalanok lennénk. Szóval, ha van bármi, amiben segíthetek.
- Köszönöm, de már elintéztem mindent. Viszont ma estére szeretnélek titeket meghívni egy búcsúvacsorára. Téged és Vicky-t is.
- Örömmel ott leszek, viszont Vicky nevében nem ígérhetek semmit. És nem én fogom neki elmondani, ezt meghagyom neked. Most viszont ha nem haragszol felöltöznék valami szalonképesebb ruhába, mert ebben kicsit furcsa lenne a főnököt játszani – mondtam most már mosolyogva.
- Oh, persze menj csak. Nem bánod, ha megvárlak és együtt megyünk?
- Épp kérni akartalak.


A szobámba érve azonban az ágyra rogytam egy újabb görcsroham miatt. Nem értettem miért történik ez velem, hiszen nem éreztem magam betegnek. Ahogy lassan alábbhagyott a fájdalom arra gondoltam, hogy biztos a sok idegeskedés ment a gyomromra.
Kivettem a szekrényből a szokásos farmer- póló összeállításomat, de félúton meggondoltam magam. Ez mégis csak egy különleges nap. Újra kinyitottam a szekrény és megfelelő ruha után kutatva megakadt a szemem egy könnyű kis nyári ruhán. Emlékek furcsa egyvelege fűződött ehhez a ruhához. Édesanyám vette ezt nekem egy hirtelen ötlettől vezérelve, mikor egy bevásárló központban meglátta a kirakatban. Közölte, hogy ideje kicsit csinosabban öltözködnöm, és berángatott az üzletbe. Fel kellett próbálnom, és mikor kijöttem az öltöző fülkéből az eladó összecsapta a kezeit és kijelentette, hogy kész hölgy lett belőlem. Anyu azonnal rávágta, hogy megvesszük. Egész úton azt ecsetelte, hogy mennyire jól áll nekem ez a sápadt lila szín és mennyire kiemeli karcsú alakomat. Utólag én is jó választásnak tartottam.
Szóval határozott mozdulattal kiakasztottam a szekrényből és belebújtam. Hajamat addig fésültem, amíg a napfény meg nem csillant rajta.
Kilépve a szobából elismerő pillantás fogadott.
- Hát hallod már azon voltam, hogy megnézlek hova tűntél, de erre megérte várni. Nagyon csinos vagy!
- Igazán? Úgy gondoltam, hogy a mai nap többet érdemel egy farmer nadrágnál – mondtam kissé elpirulva.
- Akkor indulhatunk, ifjú hölgy? – pukedlizett Will és a karját felkínálva ajtót nyitott.
- Természetesen uram – vettem át a játékot én is, és a karjába karolva kiléptem az ajtón.
Odakint kellemes meleg fogadott, de már érezni lehetett az ősz szorítását. A szél néha felerősödött, a nappalok rövidebbek lettek,de még mindig a nyár uralta a teret.


A kávézó már nyitva volt és majdnem minden asztalnál ültek. Elégedetten néztem körbe. Vicky megérte a pénzét. Minden asztalon frissen mosott terítő volt és friss virágok díszítették a pultot. Mikor meglátott minket, mosolyra szaladt a szája, és odajött hozzánk.
- Sziasztok. Angie rettentő csinos vagy ebben a ruhában – mondta teljesen őszintén.
- Jaj, ne hozzatok már zavarba – nevettem. Hanem mi ez a sok újdonság itt? Terítők meg virágok?
- Ha nem tetszik, azonnal leszedem – válaszolt félénken.
- Isten ments! Így tökéletes, ahogy van!
- Akkor tetszik? Nem voltam biztos benne hogy mit fogsz szólni hozzá.
- De még mennyire hogy tetszik! Ügyes vagy Vicky – dicsértem meg, amitől enyhe pír futott át az arcán.
- Viszont át kellene térnünk valami fontosabb dologra, úgyhogy ha megkérlek, csinálj mind a hármunk számára egy kávét, vagy aki, amit kér. Ha készen vagy akkor gyere és ülj oda hozzánk.


Vicky csak bólintott és már tette is a dolgát. Fürgén, mégis pontosan dolgozott, ez meg is látszott a bevételen, hisz sokan visszajártak a kedves és gyors kiszolgálás miatt. Dolga végeztével leült hozzánk és kíváncsi szemekkel nézett rám.
- Vicky, van egy jó és egy rossz hírem a számodra – kezdtem bele. Sokat gondolkodtam veled kapcsolatban és beszéltem Will-el is. Arra az elhatározásra jutottam, hogy az elmúlt napokban bebizonyítottad, hogy megbízható, szorgalmas, és kedves vagy a vendégekkel. Szeretném, ha maradnál de most már végleges szerződéssel. Mit szólsz? Teljes munkaidő és fizetés, de ezzel együtt a felelősség is a tiéd.
- Angie, én nem is tudom, mit mondjak. Nagyon köszönöm neked! Nem is tudod mit jelent ez nekem.
- Hidd el, tudom – pacskoltam meg a kezét.
- És mi a másik? A rossz hír?
- Ezt átengedem Will-nek – pillantottam rá az említettre.
- Az a helyzet hogy a hétvégén elköltözöm, és nem is jövök vissza többé.
- Miért? Miért mész el?
- Ennek több oka is van, de most nem ez a lényeg. Hanem Angela-nak már említettem, hogy szeretnélek titeket meghívni ma estére, egy búcsúvacsorára. Ő már igent mondott.
- Természetesen én is ott leszek!
- Helyes! Akkor hétre várlak hozzám benneteket. – azzal felállt az asztaltól és az irodába ment, hogy összeszedje a még ott maradt dolgait.


Indultam volna utána, de ekkor furcsa hang ütötte meg a fülemet. A hang irányába fordultam, ahol Vicky került a látóterembe, aki nagy lendülettel rakta a kezét a vízcsap alá.
- Mi történt? – mentem oda hozzá.
- Semmi, semmi csak nem figyeltem oda és megégetett a cappuccino gépből kijövő gőz – méltatlankodott, miközben még mindig a víz alatt volt a keze. Tiszta ideg vagyok és most még ez is.
- Miért vagy ideges? – kérdeztem tőle csodálkozva.
- Láttad már mennyi az idő? – bökött az óra felé.
- Mi köze az… Áá, már értem! Nemsoká három óra van – kuncogtam. És mindjárt itt van David.
Még szinte ki sem mondtam, belépett az ajtón az emlegetett fiú. Ruganyos, hosszú léptekkel jött oda hozzánk.
- Angie, Vicky, sziasztok. – köszönt illedelmesen.
- Szia, David. Kicsit korán jöttél, még nincs itt az autó. – mondtam neki.
- Nem baj Angie, úgyis errefelé volt dolgom. – mondta, de a szemei már elkalandoztak egy bizonyos lány irányába.
- Akkor rendben, ülj csak le, igyál meg valamit. Mindjárt ideküldöm Vicky-t és felveszi a rendelésed.


David leült az egyik asztalhoz és hanyag tartással nézett körbe. Közben szóltam Vicky-nek hogy David rendelni szeretne. Láttam, ahogy kihúzza magát, és elindult az asztal felé. Magamban mosolyogtam a két kamaszon, de az idillt egy hangosan dudáló autó szakította félbe.
- David..- szóltam neki és ő rögtön ugrott.
Megmutattam neki a raktár helységet, elmagyaráztam neki, hogy mit hova szoktam tenni. Mikor bólintott, hogy megértette magára hagytam. Kifelé menet hátra szóltam neki, hogy ha készen van, akkor zárja be az ajtót és jöjjön fel.


Kint a pultnál Vicky épp kiszolgált, de a gondolatai egészen máshol jártak, mert észre sem vette, hogy akinek a habos kávét adta élénken csapja neki a szelet.
Bementem Will-hez az irodába, aki az utolsó kis kincseit pakolta be egy papírdobozba. Meghallhatta a lépteimet, mert felém fordult és szomorkásan elmosolyodott.
- Azért nehéz szívvel hagyom itt ezt a helyet. Sok szép emlékem fűződik ehhez a helyhez, hiszen a semmiből hoztam létre ezt a kis kuckót. De a legkedvesebb emlékem mégis csak te leszel Angela.
- Én is csak hálával tudok rád gondolni Will. Soha nem lesz ilyen jó barátom és nagyapám mint te.
Átöleltük egymást, és miközben szavak nélkül próbáltuk elmondani egymásnak hogy mit is jelent a másik, kopogásra lettünk figyelmesek.
- Ömm bocsánat, nem akartam zavarni, de befejeztem a pakolást és bezártam az ajtót.
- Oh David. Szeretnélek bemutatni valakinek. Will ő itt David. Ő fog nekem segíteni az áru berakodásánál.
- Á szóval maga az a fiatalember, akiről Vicky annyit beszélt?
- Igen? Rólam? – pirult el David.
- Hát persze! – kacagtam. Csak az nem vette észre, hogy tetszetek egymásnak, aki nem akarta.
- Ha így áll a dolog – mondta Will – akkor téged is szívesen látlak ma vacsorára.
- Tényleg? Akkor köszönettel elfogadom a meghívást. Legalább nem kell külön indokot keresnem, hogy hazakísérhessem.
Összenéztünk Will-el és hangos nevetésben törtünk ki.
Szegény David azt se tudta hova nézzen zavarában, ezért inkább gyorsan elköszönt és kiviharzott a szobából.


A délután hamar elszaladt, és mikor hat órát mutatott az óra, becsuktuk magunk mögött a kávézó ajtaját, majd elindult mindenki hazafelé. Megbeszéltük, hogy mind annyian hétkor találkozunk Will háza előtt, tehát kapkodnom kellett a lábaimat, mert csak alig egy órám maradt.
Hazaérve azonnal a tus alá álltam és élveztem, ahogy a meleg víz végig simogatja a hátamat. Magnólia illatú samponnal megmostam a hajam, ami nem volt egy egyszerű eset, lévén hogy a hátam közepét is lehagyta már. Nem sokáig élvezhettem a lazítást, mert még azt sem tudtam mit veszek fel, a hajamról nem is beszélve. Gyorsan elzártam a tust, fejemre vastag törölközőt csavartam, majd elindultam a nagy szekrény felé. Pár perc nézelődés után egy halvány barack színű, térdig érő, bő szoknyát és egy fehér ujjatlan felsőt választottam ki. Visszaszáguldottam a fürdőbe és rekord sebességgel szárítottam a hajam. Mire készen lettem, alig húsz percem maradt. Villámgyorsan belebújtam a ruhámba, lehelet vékony sminkem tökéletesen illett az alkalomhoz. Felkaptam a táskám és rohantam, ahogy tudtam, de mire odaértem Vicky és David már vártak rám.


Bocsánatot kértem a késésért, de úgy vettem észre, hogy nem nagyon bánták azt a néhány plusz percet kettesben.
- Akkor mehetünk? – kérdeztem tőlük.
- Mehetünk – válaszolta Vicky, így elindultunk Will háza felé, ami csak pár percre volt.
Kopogásomra azonnal nyílt az ajtó és Will kedvesen beinvitált minket a házba. Odabent fenséges illatok szálltak a levegőben és lágy zene töltötte meg a helységet.
- Gyertek, tegyétek le a kabátokat, és menjünk ki a verandára. Nagyon szép az idő, úgy gondoltam ehetnénk odakint.
Egyetértően bólogattunk.
- Will segítsek valamit?- kérdezte Vicky, és választ sem várva máris a konyhába ment. Mialatt ketten voltunk David-el beszélgettünk. Elmondta, hogy van egy bátyja, aki a haditengerészetnél szolgál és most épp a Csendes- óceánon hajózik valahol.
- Van egy testvéred? – néztem rá csodálkozva, mert az anyagában nem volt róla semmi utalás.
- Igen, Tyler a féltestvérem. Nemrég tudtuk csak meg, hogy rokonok vagyunk. Tudod, mielőtt apa elvette volna anyát, volt egy kapcsolata. Nagyon szerette a lányt, de a családja nem nézte jó szemmel hogy az ő nemesi családból származó lányuknak egy ilyen kis senki udvarolt, pedig apa szándékai tisztességesek voltak. Nem tudom hogyan, de végül sikerült elérniük, hogy apám odébb álljon, de akkor a lány már terhes volt, amiről apám nem tudott. Sok évvel később megismerte anyát és beleszeretett. Aztán három évvel ezelőtt apa kapott egy levelet attól a lánytól. Elmondott neki mindent őszintén. Hogy van egy fia, aki szeretné megismerni az apját de addig nem mond neki semmit, amíg apa rá nem bólint. Nem akart még egy családot tönkretenni. Apa természetesen látni szerette volna a fiát és egy hét múlva megérkezett Tyler. Akkor volt huszonöt éves és már akkor haditengerész.
- És tartjátok a kapcsolatot? – kérdeztem még mindig a fejemet csóválva.
- Persze! Tyler tényleg olyan mintha az édes testvérem lenne. Minden héten felhív bárhol is van éppen.
- Akkor miért nem volt veled, amikor szükséged lett volna rá? Ilyenkor a család nagyon sokat tud segíteni – dohogtam.
- Felajánlotta hidd el, hogy marad és vigyáz rám, amíg kell. De ezért fel kellett volna adnia a karrierjét, amit viszont én nem akartam, mert tudom, hogy attól nem lett volna jobb nekem se és neki se. Meggyőztem, hogy a központban jó helyem lesz.
- Értem én de…- nem fejezhettem be, mert megjelent Will, Vickyvel a nyomában.
- Na, éhesek vagytok már? – mosolygott Will és lerakott elénk egy-egy tányért. A párolt hús, grillezett zöldségekkel igazán fenséges látványt nyújtott, az illatáról nem is beszélve.


Mindenki nekiállt a maga adagjának de közben élénken folyt a csevegés.
- Mondtad már a jó hírt David-nek Vicky? – kérdezte megjátszott közönnyel Will.
- Milyen jó hírt? – kapta fel a fejét Vicky.
- Azt, hogy teljes munkaidőben fogsz nálam dolgozni – kontráztam rá, miközben Will-re sandítottam.
- Öhm... még nem – mondta zavartan és még jobban igyekezett az ételre koncentrálni.


Közben Will intett nekem hogy menjek utána a konyhába. Elnézést kérve felálltam az asztaltól majd utána indultam. Odabent Will egy nagy tál gyümölcssalátát nyomott a kezembe és megkérdezte mit gondolok a fiatalokról.
- Őszintén? Szerintem nagyon illenek egymáshoz. Látszik rajtuk, hogy nagyon odavannak egymásért annak ellenére, hogy csak pár napja ismerték meg egymást. Én drukkolok nekik.
- Jól van Angela, nekem is ez a véleményem. Ez a David egy illedelmes, kedves fiúnak tűnik.
- Az is, hidd csak el. Az előbb kicsit elbeszélgettünk odakint mialatt ti Vicky-vel itt voltatok. Elmesélte, hogy van egy bátyja aki a tengerészetnél szolgál.
- Szép hivatás – tűnődött el Will. Mindenesetre nem ajánlom neki, hogy megbántsa Vicky-t.
- Nyugi nem fogja – mosolyogtam. Fülig szerelmes nem látod? – böktem játékosan oldalba és elsuhantam mellette a tállal.


Mikor kiértem azt láttam hogy a két fiatal összedugott fejjel susmorognak, de mikor meghallották, hogy jövök szétrebbentek mint akiket valami gazságon kaptak. Letettem a tálat, szedtem magamnak egy nagy adagot és csendben eszegetni kezdtem. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba. Eszembe jutott az első nap mikor Will-el találkoztam. Hatalmas cseppekben zuhogott az eső, teljesen eláztatva a kora nyári tájat és vele együtt engem is. Csurom vizesen állítottam be a kávézóba és az utolsó fillérjeimen egy jó erős kávét kértem. Mivel én voltam az egyetlen vendég, szóba elegyedtünk. Elmondtam neki mindent, ami a szívemet nyomta. Bár se akkor se most nem tudom miért is tettem, de egy belső hang azt súgta, hogy megbízhatok ebben a kedves idegenben. Utólag pedig a legjobb döntésnek bizonyult. Hiszen rátaláltam egy jó barátra, aki befogadott, munkát adott és nem kért cserébe érte semmit.


Gondolataimból David öblös hangja rántott vissza.
- Angie, ha nem haragszotok, mi most elmegyünk. Vicky-nek holnap munka, nekem meg terápia és edzés.
- Persze, persze menjetek csak. És köszönöm, hogy eljöttetek. Sokat jelentett Will-nek.
Búcsúzóul megöleltem őket és szép estét kívántam nekik. Mielőtt eltűntek volna a sötétben még láttam, ahogy David megfogja Vicky kezét.
Ábrándozva kezdtem el leszedni az asztalt, ezalatt Will a kerti sütőt takarította. Vidáman dúdolgatott miközben a különböző rácsokat tisztította. Bevittem a tányérokat és a mosogatóba tettem. Épp engedtem volna a vizet, hogy elmosogassak, de Will leintett.
- Hagyd csak Angela, majd holnap reggel elmosogatom. Ne ezzel töltsük el ezt a kevés időnket. Inkább mesélj, mik a terveid a jövőre nézve?
- Még nem gondolkodtam el rajta. Egyenlőre tökéletesen kielégít a kávézó és a központba a munkám. de igazság szerint nem is akarok többet, tökéletesen meg vagyok elégedve azzal amim van.
- Megértelek kislány. De ha bármi gondod van, tudod, hogy öreg barátodat bármikor meglátogathatod, ugye?- kérdezte szeretettel.
- Igen. És amint lehet meg is foglak látogatni. szeretném megnézni azt a csodálatos házadat.
- Bármikor jöhetsz kedvesem még csak szólnod sem kell. Csak gondolsz egyet és jössz, oké?
- Köszönöm Will. Mindent. Elég későre jár, azt hiszem, lassan elindulok hazafelé. Szép estét varázsoltál nekünk, amit nem felejtünk el, amíg élünk. És téged sem. Holnap azért látlak még?
- Persze a gépem csak késő délelőtt indul. Szeretnélek megkérni még egy utolsó szívességre. Kivinnél a reptérre? Akkor nem kellene a kocsimat otthagyni, ki tudja meddig.
- Természetesen, bármikor.
- Hát akkor jó éjszakát Angela. Holnap látjuk egymást.
- Neked is jóéjt Will.


Elindultam haza, de úgy döntöttem inkább bemegyek a kávézóba. Nem tudtam volna otthon ülni tudva azt, hogy a legjobb barátom holnap reggel elutazik és nem lesz része a mindennapjaimnak.
Leültem az irodába, kibontottam egy üveg konyakot, és az első korty könnyedén csúszott lefelé. Néztem a pohárban selymes fénnyel szétterülő borostyán színű italt. Végig gondoltam a mai napot és kavarogtak bennem az érzelmek. Egyrészről ott volt a boldogság, hogy Will végre megtalálta az oly régen keresett hiányzó darabot a lelkéből. Másfelől szomorúságot éreztem, mert én elveszítek valakit, aki visszaadta az életemet. ez a kettősség játszódott le bennem, hol az egyik, hol a másik oldalra billentve a mérleget, de egyensúlyba nem került.


Lassan kiittam az utolsó cseppet is a pohárból, összeszedtem magam és elindultam haza. Az ég alján, messze a dombok felett vastag, sötét felhők gyülekeztek. Remek, gondoltam, pont a hangulatomhoz illő időjárás. A messzi távolból halk robajjal tört előre a vihar, nem törődve azzal, hogy nem kívánatos a jelenléte.


Az éjszaka folyamán többször felriadtam a hangos égzengésre és mindannyiszor a párnámba fúrtam a fejem. Féltem. Nem csak a vihartól, hanem attól hogy egyedül maradtam, senki és semmi nem fog segíteni, ha bajban leszek. Nem lesz, akinek elmondjam, ha örömömben vagy bánatomban sírnék, dühöngenék. Ezekkel a rémképekkel aludtam el, és mintha valami égi erő fentről vigyázna rám, azon az éjjelen nem voltak rémálmok.


Reggel az ébresztőóra éles hangjára riadtam fel, kipattantam az ágyból, mert az éjszaka eszembe jutott valami amit Will-nek adhatnék ajándékba búcsúzóul. Gyorsan felöltöztem, zsebembe tettem a fényképező gépemet, és elmentem a kávézóba. Csináltam pár képet bent és kint egyaránt, az utolsó képen pedig a kis ház elé álltam széles mosollyal az arcomon. Gondoltam ha ezeket bekeretezve emlék lehet Will-nek. Miután ezzel végeztem kocsiba vágtam magam és elmentem öreg barátomért.
Már az ajtóban állt indulásra készen. Beraktuk a csomagokat a kocsiba és elindultunk a reptér felé. Mivel nem volt nagy forgalom hamar kiértünk és a gép indulásáig bőven volt időnk egy üdítőre. Nem beszéltünk sokat, inkább csak csendesen ültünk egymás mellett mindenki a kis elméjében eltemetve. Nemsokára az induló kapuhoz hívták a Mexikói gép utasait. Will lassan felállt, kezébe fogta a csomagját és tanácstalanul állt elém.
- Itt az idő, mennem kell. Nagyon vigyázz magadra kislány, és néha jelentkezz.
- Jaj, Will mi lesz velem nélküled? – sóhajtottam, és odabújtam hozzá. Hívj fel, ha odaértél, rendben?
- Jól van Angela. Isten veled.


Elindult a kapu felé, de akkor eszembe jutott az ajándék.
- Will! Várj még!- kiáltottam utána.
Megállt és kérdőn nézett rám.
- Mi baj van? Még el se mentem és máris hiányzom?- mosolygott.
- Ezt elfelejtettem odaadni- nyújtottam felé egy kis csomagot.
- Tudod mit? Majd kibontom, ha odaértem.
- Ahogy akarod. Szerencsés utat kívánok neked.


Will sóhajtott egy nagyot átölelt és homlokon csókolt. Elengedett, sarkon fordult és eltűnt a hömpölygő tömegben.
Nehéz szívvel hagytam el az épületet, de tudtam hogy neki ez lesz a legjobb dolog mostantól az életében.


A reptérről hazafelé felhívtam Vicky-t hogy minden rendben van-e a kávézóban. Miután közölte, hogy flottul megy minden, úgy döntöttem kimegyek a közeli parkba ahol olyan sok időt töltöttünk régen. Kerestem egy kissé távolabb eső padot az emberektől és leültem. Arcomat a kezembe temettem a vállaim megremegtek. Nem tudtam visszatartani a lelkem mélyéről feltörő zokogást és utat engedtem a könnyeimnek. Nem tudom mennyi ideje tarthatott ez az állapot, de egyszer csak azt éreztem, hogy valaki megfogja a vállam. Felnéztem, és David-et láttam magam előtt. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson ezért aztán gyorsan összeszedtem magam.
- Valami baj van? - nézett rám aggódva. Vagy bántott valaki? Összetöröm minden csontját annak az elvetemültnek- erősködött. Ahogy ránéztem olyan volt, mint egy kis felfújt harci kakas, amitől nevetnem kellett.
- Nem David, nem bántott senki. Csak szomorú vagyok amiért Will elment. Nagyon sokat jelent ő nekem.
- Sose mesélted hogyan ismerted meg.
- Hát ez egy nagyon hosszú történet.. legyintettem.
- Én ráérek- mondta és leült velem szembe.


És elkezdtem mesélni. Elmondtam mindent, a szüleimet, a balesetet, hogy hogyan kerültem ide és hogy ismertem meg Will-t.
David nagyon jó hallgatóságnak bizonyult, mert nem szólt közbe, nem kérdezett, de minden figyelme az enyém volt. Ezzel együtt éreztem, hogy a lelkem már nem nehéz, mint egy kő, hanem egyre könnyebb, és más színben látom a dolgokat. Mire befejeztem a történetet elmúlt már dél is.
- Megyek a kávézóba, nem jössz velem? – kérdeztem.
- De szívesen elkísérlek.
- Azt rögtön gondoltam – kacsintottam és lassan elindultunk.
Mikor a kávézóba értünk, Vicky izgatottan szaladt elénk.
- David, azonnal be kell menned a központba! Nemrég itt járt valami Carol és téged keresett. Azt mondta, hogy amint bejössz, azonnal szóljak.
- Mit lehet ilyen fontos?
- Nem tudom, de menj már, siess!
David, ahogy tudott rohant, mi meg bámultunk utána.
Már eltelt vagy másfél óra mire David visszajött, hatalmas vigyorral az arcán.
- Na, mi volt mesélj?- faggatta izgatottan újdonsült kedvese.
- Képzeljétek Tyler hívott telefonon! Több mint egy órát tudtam vele beszélni. Már nagyon hiányzott! Elmeséltem neki mindent, ami eszembe jutott.
- Mégis mit? – kíváncsiskodtam.
- Vickyt, téged, a kávézót. Mindent! De ez még nem minden! Tyler holnaphoz egy hétre itthon lesz és három hónapig itt is marad!! – ujjongott David, aminek az lett az eredménye, hogy ott, mindenki előtt megcsókolta Vicky-t. - Már csak azt kéne kitalálni, hogy hol fog lakni. A központba ugye nem jöhet és normális lakást találni ennyi idő alatt meg…
- Várj egy kicsit – szóltam neki. - Ti még nem tudjátok, de a kávézó alatt van egy kis lakás. Ráfér egy alapos takarítás, de igazán otthonos kis zug. Ha a bátyádnak megfelel, akkor szívesen kölcsönadom neki.
- Komolyan? Tényleg olyan vagy, mint ahogy Vicky mondja. Egy angyal. Ezentúl úgy is foglak hívni. Angel-nek.
- Azért nem kell túlzásokba esni fiatalok. – pirultam el. Inkább gyere, megmutatom a lakást, hogy megfelel-e.
Bementem az irodába és egy kulcscsomóval tértem vissza. David-el lementünk az alagsorba és kinyitottam az ajtót.
- Hát ez lenne az. Nem valami nagy, de szerintem ideiglenesen megteszi. Van külön bejárata is szóval nem kell az üzleten keresztüljönni. Mit gondolsz jó lesz.
- Tökéletes Angel, nagyon köszönöm.
- Nincs mit David, mert mindketten jól járunk ezzel. Tyler-nek lesz hol laknia és végre a lakás is ki lesz takarítva – kacsintottam rá, mire átölelt és megforgatott a levegőben.
- Akár most mindjárt neki is állhatok?
- Nekem nem gond, de úgy gondoltam, hogy munka után mind a hárman jöhetnénk. Persze erről a barátnődet is meg kell kérdezni.
És a fiú már szaladt is fel kedveséhez megbeszélni a dolgot. Mire felértem, már megbeszélték azt is, hogy még ma nekiállnak. Nagy lelkesedésükben azt is elfelejtették, hogy mi vár odalent rájuk.


A következő hét gyorsan elszaladt, ami nem is csoda hiszen a napunk egyik fele munkával telt, a másik azzal hogy rendbe tegyük a kis zugot mire a nagy testvér megérkezik. Az utolsó nap reggelén még javában takarítottuk fel a maradék szemetet, mikor David közölte hogy indul az állomásra. Még egyszer felmostunk Vicky-vel. utána mindenki ment a dolgára. A lány nyitni én pedig árut akartam rendelni. Nem sokkal később kopogtak az ajtómon.
- Tessék! – szóltam ki és David dugta be a fejét.
- Szia. Kijönnél kicsit? Szeretnélek bemutatni a bátyámnak.
- Azonnal megyek.
Végignéztem magamon, de meg kellett állapítanom hogy szalonképes vagyok, bár a hajamra ráférne egy kis igazítás. Máskor nem törődtem volna vele de most valami belső sugallatra végig szántottam párszor a hajkefével.
Amikor kiértem, először nem láttam mást, csak hogy egy széles vállú, Adonisz testű idegen áll a pultnál.
- Tyler, had mutassak be neked valakit. Ő Angel, akiről meséltem neked.


Mikor az idegen megfordult a lélegzetem is elállt. A magazinok férfi sztárjai messze elbújhattak volna e mögött a férfi mögött. Arca kedves mosolygós volt, haja sötétbarna, már majdnem fekete és a hivatásához méltóan volt nyírva. De ez még mind semmi volt a szemeihez képest.
Mint David-nek, neki is szürke szeme volt, mégis egészen másmilyen. Mint a viharos tenger, amit száz meg száz hullám tarkít, és a szél véget nem érő haragja űz. Mégis volt benne valami melegség, valami, valami földön túli ragyogás.
- Szóval te vagy Angel? Tyler Drake vagyok. Az öcskös sokat mesélt rólad.
- Igen? Nem hinném, hogy rólam nem sok mesélni való van. – mondtam zavaromban.
- Pedig képes volt hosszú percekig csak rólad beszélni.


Nem voltam képes megszólalni, csak hallgattam a hangját, amely bársonyos tónusával simogatta a lelkemet, mintha az angyalok énekét hallottam volna. Aztán ráeszméltem, hogy elég furcsán nézhetek ki lemerevedve, mint aki sóbálvánnyá változott. Gyorsan összekaptam magam és témát váltottam.
- Gondolom fáradt vagy. David légy oly kedves és mutasd meg a bátyádnak a kis lakást. Remélem meg fog felelni.
- Biztosan. – mondta Tyler, azzal fogta az óriási hátizsákját és a vállára kapta, de mindezt olyan játszi könnyedséggel, mintha az valami tollpihe lenne csupán.


Miután eltűntek a folyosón, leültem az első székre, és akkora sóhaj szabadult ki belőlem mintha a világ összes terhét vették volna le rólam. És ha ez még nem lett volna elég, ránéztem Vicky-re, aki fülig érő szájjal nézett vissza rám.
- Ilyen pasi nem is létezik! – mondta ki hangosan, amire szerintem csak gondolt.
- Látod, mégis – feleltem, bár nem voltam benne biztos, hogy a saját hangomat hallom-e.
- Bejön neked igaz? – huncut vigyor volt a képén.
- Ugyan már Vicky! – korholtam le. Még ha így is lenne, semmi értelmét nem látom. Itt a kávézó, a központ. Ráadásul nem marad örökre. Örülök, hogy sikerült végre valamennyire túljutnom a veszteségeimen, nem szeretnék több álmatlan éjszakát még miatta sem. Különben sem lenne rá időm.
- Mire nem lenne időd? - Dugta be David a fejét az ajtón.
- Ööö… mindegy. Inkább mond el, mit szólt Tyler a lakáshoz?
- Imádja! – mondta fennhangon David. - Különösen az tetszett neki, ahogy a háló van berendezve. Mondtam is neki hogy az a te kezed munkáját dicséri. Azt mondta, ha végzett a kicsomagolással, feljön hozzánk. De van egy olyan sejtésem, hogy itt bizony csak egyvalakire kíváncsi most igazán – közölte sunyi kis mosollyal az arcán.
- Az csakis te lehetsz. Hisz a te testvéred! – vágtam vissza félvállról, de a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem igaz.
- Nem Angel, itt másról van szó. Van egy olyan megérzésem, hogy ez most nem nekem szól. Amíg odalent voltunk folyton rólad kérdezgetett. Alig győztem válaszolni. Mikor meguntam, mondtam neki, hogy kérdezze meg inkább tőled, amit tudni akar. És tudod mi volt a válasz? – incselkedett.
- Alig várom, hogy megtudjam – szemtelenkedtem vele én is.
- Az, hogy ha eljön az ideje, megkérdezem én magam!


De a válasz nem David felől jött. A hang, amely örökre beleégett a lelkembe a hátam mögül hangzott fel. Száznyolcvan fokos fordulatot tettem és szembetalálkoztam azokkal a szürke szemekkel. A szívem hevesen kalapált, úgy éreztem, mindenki hallja a teremben. A torkom égett, mintha a pokol lángja izzana benne, mégis enyhítette a fájdalmat a szeméből sugárzó, mennybéli tűz.


Mivel kevesen voltak már záróra előtt, megkérdeztem a csapat többi tagját nem volna-e kedvük elmenni vacsorázni valamit a sarkon lévő kis étterembe. Mindhárman beleegyeztek.


Útban az étterem felé a fiatalok mentek elől, mi Tyler-el mögöttük. David láthatólag élvezte, azt hogy rengeteg időt tölthet Vicky-vel, mert folyton ugratta a lány, aki nem vette ezt tőle rossz néven, sőt! Úgy tűnt még élvezi is ezt a egész helyzetet.
- Mióta ismerik egymást? – kérdezte Tyler búgón suttogva, amitől majd elolvadtam.
- Nagyjából két hónapja. – válaszoltam én is csendesen.
- Látszik, hogy nagyon odavannak egymásért.
- Igen, minden szabad percüket együtt töltik. Amikor az átmeneti szállásodat csináltuk akkor is teljes összhangban voltak. Mintha hallanák egymás gondolatait is.
- Tudod, örülök neki hogy David olyan lányt talált, aki nemcsak kedves, hanem fülig szerelmes is belé. És annak is hogy olyan barátja van mint te. Kicsit irigylem is érte.
- Miért? Hiszen rengeteg barátod lehet a hajón, ahol szolgálsz.
- Persze vannak, de azok inkább munkára épülő barátságok. Tudod, ott mindenki felel a másikért, és ha baj van ugyanúgy védem a másik életét is mint a sajátomat. Ott nincs helye ellenségeskedésnek, mert nem tudhatod, mikor szorulsz a társadra. Azt nem mondom, hogy nincsenek kisebb viták, de soha nem kérdőjelezné meg senki a másik hűségét. A hajón kívül azonban még soha nem ültünk össze még egy korsó sörre sem.
- Azért ez szomorú. Olyan emberekért vállalsz felelősséget, akiket nem is ismersz igazán.
- Részben igazad van, de szeretem a munkám ezzel együtt is. A hazát szolgálni óriási felelősség, amellett hatalmas megtiszteltetés. Semmit sem csinálnék szívesebben.
- Valahol megértelek. Bár én nem védem a hazámat, mégis azt csinálhatom, amit szeretek. Szeretem irányítani a kávézómat, és ott vannak a központban a srácok. Ha csak egy kicsit is segíthetek nekik azzal, hogy elmondom a tapasztalataimat, már úgy érzem nem volt hiábavaló az egész.


Tyler rám nézett, mintha mondani akarna valamit, de David félbeszakította.
- Vicky- vel eszünkbe jutott valami. Most még olyan jó idő van, mit szólnátok hozzá, ha dobozos ételt rendelnénk és kiülnénk a parkba? Sokkal jobb lenne.
- Én benne vagyok – mosolygott Tyler, amitől nehezen összeszedett magabiztosságom egy pillanat alatt darabjaira hullott.
- Angel? – nézett rám kérdőn David
- Felőlem semmi akadálya.
- Hurrá! – ugrott a levegőbe, de nem értettem miért. Akkor még nem tudtam, hogy Vicky-vel forralnak valamit.


Az étterembe érve mindenki elvitelre kérte a vacsorát, és miután mind a négyünk kezében ott volt a papírdoboz, elindultunk a park felé. Mivel már lassan szürkülni kezdett az ég alja nem voltak sokan, mi mégis egy kissé félreesőbb helyet kerestünk. A kis fa asztalkára tettük a dobozokat és mivel négy rönk szék volt az asztal köré rakva egymással szemben, David lehuppant Vicky mellé, nekem már csak Tyler mellett jutott hely. Ahogy leült mellém, a combunk összeért a kis helyen, ettől a vérnyomásom megint a csillagos egekig szökött. Rajtam kívül mindenki élvezettel fogyasztotta az elemózsiát, én viszont csak turkáltam benne.
- Valami baj van a kajával Angel? – nézett rám David.
- Nem – feleltem. - Csak nem vagyok igazán éhes.
- Én viszont majd’ éhen halok. Szóval, ha te nem.. – pislogott a nagyra nőtt kamasz a dobozom felé.
- Tessék, vedd csak el – nyújtottam oda neki , mire ő mohón enni kezdett. Ezen mindenki nevetni kezdett, ő pedig zavart pillantásokat vetett ránk.
- Bocsánat – mondta teli szájjal. - De tényleg éhes vagyok.
- Semmi baj David nem zavartasd magad. – legyintettem rá.
- Tyler mesélj valamit a munkádról! – kérte Vicky.
- Nem sok mesélnivalóm van, azon kívül, hogy az időnk nagy részét az óceánon töltjük. Pontosabban az év harmincnyolc hetét.
- A mindenit! Hogy lehet azt kibírni? – csodálkozott a lány. Nem unalmas?
- Néha. Mikor épp csend van az éjszakában, és fekszel az ágyadban. De azt mondanám, hogy inkább egyhangú. Akkor sokszor eszembe jutnak a szüleim. És az öcsém. Ha végképp nem bírom, akkor kiállok a fedélzetre és a csillagokat bámulom. Eszembe jut, ha partra szállok, akkor is vár valaki a világban. Felnézek a Holdra, és arra gondolok, hogy David is talán őt nézi. De alapjában véve ritka az ilyen alkalom. Hol őrségben vagy, hol gyakorlaton, hol képzésen.
- Értem. – mondta Vicky. - Azért elég rossz lehet ilyen elszigetelten élni a világtól.
- Megszoktam már. De semmiért sem adnám fel a hivatásom. Soha.
- Még a családodért sem? – szólt közbe David.
- Ha egyszer családom lesz, el kell fogadniuk, hogy ez a hivatásom. De kár erről beszélnünk, hisz nincs családom, és nem is igen hiszem, hogy lesz valaha. Mondj nekem egy olyan nőt, aki mindezt vállalná! Bolond lenne!


Miközben ők élénken beszélgettek, nekem elkalandoztak a gondolataim. Én bizony lennék olyan bolond! Lelki szemeim előtt láttam, ahogy leszáll a hajóról és én egy barna hajú, szürkeszemű kisfiúval a karomon várom a kikötőben. Észre sem vettem, hogy David és Vicky közben elkezdtek készülődni.
- Angel! – rázta meg a vállam Vicky.
- Igen? Tessék?- riadtam fel álomvilágomból.
- Szeretnénk elköszönni.
- Elköszönni? Miért?
- Elmegyünk.
- El? Nem értem… Ne tegyétek ezt velem, kérlek! – gondoltam.
- Elég késő van már! – védte David a barátnőjét.
- Persze menjetek csak!- köszöntem el tőlük.


Mikor kéz a kézben elsétáltak a főutca felé, arra gondoltam, hogy mekkora pácban is vagyok. Csak a vak nem vette észre milyen érzéseket vált ki belőlem Tyler közelsége. Szinte görcsösen próbáltam meg kitérni a legkisebb érintése elől is, ami kudarcba fulladt. Minthogy nem hagyhattuk ott a vacsora maradékait az asztalon, elkezdtem összeszedni a szemetet ő pedig készségesen segített. Óhatatlanul összeért a kezünk, amitől úgy éreztem, mintha apró villámok futnának végig rajtam. Az egyik ilyen alkalommal gyorsabban rántottam vissza a kezemet, mint kellett volna, amit persze hogy észrevett és kérdőn nézett rám. Én lányos zavaromban csak lehajtottam a fejem és rá sem mertem nézni. Mikor mindennel végeztünk, lassan én is elkezdtem szedelőzködi.
- Talán már menni szeretnél?- kérdezte kedvesen.
- Jó lenne. Holnap nehéz napom lesz.
- Értem. Viszont akkor hazakísérlek - ajánlotta fel.
- Oh, nem kell köszönöm. Nagylány vagyok már, hazatalálok! - Mondtam kissé erélyesebben mint szerettem volna.
- Haragszol rám valamiért?- kérdezte Tyler meglepetten.
- Én.. nem, csak..Ne haragudj! Nem a mai napom volt életem legjobbja. - sóhajtottam.
- Semmi baj. – mosolyodott el megint, amitől a felhők közt éreztem magam.
- Akkor nem bánod, ha elkísérlek? Nem tudnék nyugodtan aludni, tudva azt, hogy egyedül engedtelek el.
- Hát jó, legyen. Bár mindig is egyedül mentem haza. De az éjszakád nyugalmáért elfogadom a kíséretet.
- Okos kislány! Mehetünk? – nyújtotta felém a karját. Nevetve karoltam bele, és éreztem ahogy a súlyos vasláncok pattognak le rémült valómról. Végre fel tudtam szabadulni mellette, és nem valami félholt módjára mászkáltam.
Végtelenül lassan sétálva, egymásba karolva haladtunk a célunk felé. Nem beszéltünk sokat, inkább a magunk gondolataiba merültünk. Azon tűnődtem, mi is történik most? Lehetetlen hogy ne vette volna észre, mi zajlik le bennem. Ő viszont a legapróbb jelét sem adta hogy érdekelném. Vagy csak én vagyok olyan mulya hogy nem vettem észre? Nem hiszem. Minden idegszálam Tyler-re koncentrált, akár akartam, akár nem. A legcsekélyebb jelzés sem kerülte volna el a figyelmemet. Hajam alól kipillantva Tyler ezüst szín szemeivel találtam magam szembe.
- Nagyon el vagy gondolkodva. Min jár ennyire az eszed?
- Ömm hát én... - nem mondhattam el neki az igazat.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod - simított végig a kezemen.
- Nem titok, vagy ilyesmi - dehogyis nem - csak egy jó barátomra gondoltam – muszáj volt valamit mondanom.
- Ah, értem - mintha csalódottságot hallottam volna a hangjában.
- Nem úgy barát, ahogy gondolod.
- Nem? Miért hogy gondolom? – Gonoszkodott kicsit.
- Jaj, tudod te! De, hogy megnyugtassalak, elmondom, hogy a szóban forgó barát elmúlt hetven éves és neki köszönhetek mindent!
- Mi történt vele?
- Semmi. Elköltözött. Messze.
- Hiányzik?
- Néha igen. Neki bármit el tudtam mondani. És ő megértett.


Közben hazaértünk. Mielőtt azonban megköszönhettem volna a kíséretet, magához húzott és megcsókolt. Lágyan, finoman, mintha egy tollpihe pihent volna meg az ajkaimon. Halk sóhaj hagyta el a számat, amit ő bátorításnak vett,és sürgetőbb, gyorsabb tempóra kapcsolt. Én csak álltam ott a karjaiban, és hagytam, hogy vigyen az ár, bármerre tart is. Elvesztem térben és időben, az sem érdekelt volna, ha körülöttem darabjaira hullik a világ, amíg vele a csillagokat látom magam előtt.
De mielőtt felfoghattam volna, mi történik, már vége is volt.


Elhúzódott tőlem, majd pár másodperc után megszólalt:
- Ne haragudj Angel, nem akartalak lerohanni! Nem így terveztem, hidd el.
- Tyler… Nem haragszom csak… olyan váratlanul ért.
- Engem is. Tényleg azt terveztem, hogy elkísérlek hazáig, elköszönök, majd elmegyek. Bár azt nem mondhatnám, hogy nem élveztem. Igazából rögtön az jutott az eszembe, mikor először megláttalak, hogy szeretnélek megcsókolni. De most tényleg megyek, mielőtt olyanra vetemednék, amit esetleg később megbánhatsz.


Kaptam még egy búcsú puszit az arcomra, és elindult vissza a kávézó alatti kis lakásába. Alakját elnyelte a sötétség, jelezve, hogy egy nap ugyanígy eltűnik az életemből és csak a fájó emléke marad. Ott álltam a lépcsőn, nézve az éjszaka azon pontját ahol eltűnt. Agyam nem volt képes felfogni mi is történt igazából, de a testem tűzforrón égett és remegett egyszerre. Ebben az öntudatlan állapotban kerestem elő a kulcsaimat, majd a lakásba léptem.
- Istenem! – nyögtem. Ez nem lehetett valódi! Csak álmodom, mert valóságnak túl szép. Jajj, Will, bárcsak itt lennél!
Varázsütésre megszólalt a mobilom s ösztönösen kaptam fel.
- Tessék itt, Angela! – szóltam bele.
- Halihó, kislány!- szólt vissza egy ismerős hang.
- Will! – kiáltottam. - Hogy vagy? Mi van veled?
- Lassan a testtel, Angela! – nevetett bele a telefonba. - Jól vagyok köszönöm, élvezet a napsütést. De inkább mesélj, hogy mennek a dolgok nélkülem?
- Hiányzol. Mindenkinek.
- És veled mi a helyzet?
- Ó bárcsak most itt lennél! Annyi mindent mesélnék.
- Ráérek, Angie. Hát mesélj!


És meséltem. Mindent elmondtam neki, de Tyler-t a legvégére hagytam. Megpróbáltam tárgyilagos maradni, de nem sikerült olyan közömbösnek lennem mint szerettem volna. Persze Will rögtön észrevette.
- Tetszik neked? – tért egyből a tárgyra.
- Őszintén? Nem tudom Will. Mikor a közelében vagyok, nem tudok se beszélni se megmozdulni. A gyomrom gombóccá válik.
- Angie, te szerelmes vagy! – nevetett öblös hangon.
- Szerelmes?! Will az ég áldjon, még egy napja sem ismerem! Hogy lennék már szerelmes?
- Hidd el kislány a vén medvének. Ugyanez történt velem is. mikor megláttam az én Rosie-mat.
- De hát…
- Nincs de, Angela. A szerelmet nem lehet irányítani. Ne akard mindenáron kizárni az életedből, hiszen ez a legcsodásabb dolog az életben! Hagyd, hogy elsöpörjön, magával ragadjon, és meglátod, hogy nem beszéltem bolondokat!
- Nem is tudom. Én... Félek Will. Nem marad örökre és félek, hogy a sebet, amit kaphatok, már nem élném túl.
- Ezt neked kell eldöntened. De ha elfogadsz egy tanácsot öreg barátodtól, akkor azt mondom, élvezd, amíg lehet, mert könnyen arra a sorsra juthatsz, mint én.
- Értem. – mondtam eltöprengve a szavain.
- Ha nem haragszol most le kell tennem, mert szeretnék odaérni időben a táncestre.
- Persze Will, menj csak. – mondtam kicsit csalódottan, hiszen úgy beszélgettem volna vele még.
- Örülök, hogy hallottalak kislány. Beszélünk később.
- Én is örülök, hogy telefonáltál. Jó szórakozást.
- Meglesz. Puszillak kislány! – mondta és letette a telefont.


Fel nem foghattam, honnan van benne ennyi energia! Én a nap végére hulla voltam, nemhogy még táncolni is menjek! De aztán bekúszott egy fantáziakép az elmémbe.
Hatalmas táncterem közepén állok egyedül, körülöttem mindenki a párjával táncol. Én csak állok és várok, zavartan hol az egyik, hol a másik lábamra állva. Egyszer csak szétnyílik a tömeg és meglátom Tyler-t, amint ruganyos léptekkel felém tart. Fekete öltönyében úgy fest akár egy istenség. Megpróbálok elfutni, de hasztalan minden próbálkozás. Valami láthatatlan erő visszatart és kábulatba ejt. Mielőtt Tyler odaérne hozzám, megszólalt az ajtócsengő.
Jellemző - gondoltam. Mikor végre kicsit szabadjára engedhetném a fantáziám, biztos, hogy közbejön valami.


Idegesen mentem az ajtóhoz, ahol legnagyobb meglepetésemre David áll.
- Hát te? – kérdeztem csodálkozva.
- Csak tudni akartam jól vagy-e? – tudakolta.
- Miért lenne bármi bajom is? – kérdeztem ingerülten.
- A parkban furcsán viselkedtél és Vicky-vel aggódunk érted.
- Ne haragudj David! – kértem elnézést az előbbi kirohanásomért. Tényleg semmi bajom nincs csak elfáradtam. – eresztettem meg egy fáradt mosolyt.
- Ha így van, akkor nem is zavarlak tovább. Jó éjt, Angel! – köszönt el és már ment is lefelé a lépcsőn.
- David! – kiáltottam utána.
- Igen? – fordult vissza.
- Köszönöm!
- Ugyan nincs mit! – válaszolt kedvesen és eltűnt a lépcsőfordulóban.


Becsuktam az ajtót és a hálóba mentem. Átöltöztem és lefeküdtem aludni. Hamar elnyomott az álom és a teljes álombéli paletta elém tárult. Láttam magam Tyler ölelő karjai közt, láttam, ahogy a hajója kifut a nyílt tengerre és én ott maradok egyedül.


De a legfurcsább álmom megnyugtatott és megrémisztett egyben. Hallottam egy halk hangot.
- Angie...
- Ki az? – rémüldöztem, mert a körülöttem lévő ködtől semmit sem láttam. De a köd lassan oszlani kezdett és megláttam valakit. Az édesanyámat.
- Angie, kislányom!
- Anya? – suttogtam.
- Igen, én vagyok. Most nagyon figyelj rám. Büszke vagyok arra, ami lettél, amit elértél az életben. Viszont a szívem vérzik, ha szomorúnak látlak. Nem maradhatsz egész életedben magányos. Megértem, hogy félsz a következményektől, de ne csak arra gondolj. Gondolj arra, hogy bármennyi időt is tölthetsz el Tyler-rel, az ajándék. Mindig minden okkal történik, és nem tudhatod miért pont most bukkant fel. Vállald fel hogy szereted és meglátod sokkal könnyebb lesz az életed. És ne feledd, mindig veled vagyok, ha szükséged van rám.
A köd ismét kezdett ellepni, anyám alakja pedig eltűnni.
- Anya! Anya várj még, ne menj még el, kérlek! – könyörögtem, de a kezeim már csak az ürességet markolták.
Felugrottam az ágyból és kétségbeesetten járkálni kezdtem a szobámban.


Mi ez az egész?- kérdeztem magamtól. Ránéztem az órára, fél hetet mutatott. Úgy döntöttem már nem fekszem vissza, inkább beállok a zuhany alá. Már nyúltam volna a törölközőmért, amikor újra rám tört a görcs. Erősebb volt, mint bármikor. Lerogytam a földre, a fájdalomtól sírni kezdtem. Olyan érzés volt mintha egy középkori kínzó eszközön rajtam gyakoroltak volna. Mozdulni sem tudtam a hullámokban érkező kíntól. Vártam, hogy ugyanolyan gyorsan el fog múlni, mint ahogyan jött, de egyre csak erősödött, a végén már levegőt is alig tudtam venni. Rémülten szorítottam az ágyról lelógó lepedőt, miközben arra koncentráltam, hogy levegőt vegyek.


Végül enyhülni kezdett a fájdalom, olyannyira, hogy fel tudtam magam húzni a földről. Nem tudtam mennyi ideig lehettem ilyen összegörnyedt állapotban, de kopogás ütötte meg a fülem. Nagy nehezen felhúztam magam az ágyról, és remegő léptekkel az ajtóhoz mentem, de kinyitni már nem volt erőm. Lerogytam az ajtó előtt, és sírni kezdtem.
- Angel?- hallottam meg David aggódó hangját. – Angel, mi baj van? Ha nem nyitod ki most azonnal, esküszöm, betöröm az ajtót!
- David!- suttogtam. - Segíts!
- Menj az ajtóból Angel, bemegyek.
- Ne! – szedtem össze a maradék hangomat, és felvonszoltam magam a kilincsig. A fogaimat összeszorítva ajtót nyitottam, de már csak arra emlékeztem, hogy látom magam előtt David riadt arcát, aztán sötétségben borult minden.


Mikor magamhoz tértem, David ott ült mellettem.
- Hé, jól megijesztettél Angel! Mi a csuda van veled?
- Nem tudom David, igazán. Talán a tegnap esti kajában volt valami.
- Szeretném, ha megnézne egy orvos. Tyler mindjárt itt van a kocsival, és beviszünk a kórházba, egy alapos kivizsgálásra!
- Semmi szükség rá, már sokkal jobban vagyok! Nem akarom, hogy bárki is ilyen állapotban lásson. Kérlek, szólj Tyler-nek, hogy ne jöjjön!
- Késő, már itt vagyok – hallottam a hangját az ágyam mellől.


Ránéztem és megláttam azokban a szép szemeiben az őszinte aggódást. Látszott rajta, hogy legszívesebben ölbe kapna, és úgy vinne orvoshoz. Ez jól esett megtépázott lelkivilágomnak, az már kevésbé hogy ilyen csapzottan látott.


Amennyire tudtam, magamra húztam a takarómat, szégyenemben lesütöttem a szemem.
- Nem akarok orvoshoz menni, egy gyomorrontás miatt. Különben is már semmi bajom! És ha most megbocsátotok, szeretnék felöltözni. Valakinek dolgozni is kell, nem érek rá holmi kórházakban tölteni a napomat! – mondtam egyre ingerültebben.
A két fiú összenézett, majd Tyler bólintott és elhagyták a szobát. Még jó hogy a fürdőszobám a hálóból nyílt, másként észrevették volna, milyen keserves módon vonszoltam el magam odáig. Mielőtt megengedtem volna a vizet, hallottam ahogy azok ketten a konyhámban beszélgetnek halkan de nem értettem mit mondanak egymásnak.


A meleg víz megtette áldásos hatását, éreztem ahogy a fájdalom lassan alábbhagy, mintha kimosta volna belőlem. Újult erővel, és felfrissülve mentem vissza egy szál türcsiben a szobámba, ahol legnagyobb megdöbbenésemre Tyler állt.


Ő is meglepődött, mert akkora szemekkel nézett rám, mint aki még sosem látott nőt törölközőben. Egy másodperc alatt paradicsom színűre változott az arcom, ahogy megláttam az övét. Nem volt abban semmi gyengédség, se féltés. Tiszta vágy volt, amit abban láttam.
- Angel... – mondta rekedt hangon.
- Te mit... mit csinálsz itt? – dadogtam.
- Én csak... David-el azon tanakodtunk, hogy mit csinálsz ilyen sokáig?- hangja még mindig remegett.
- És ha történetesen épp meztelen vagyok? – Támadtam neki.
- Kopogtam, nem is egyszer – lépett felém egyet.
- Igen? - szívem a torkomban dobogott.
- Igen. – mondta és még egy lépéssel közelebb került.
Észre sem vettem mikor ért olyan közel, hogy megéreztem az arcvizének illatát, de egyszer csak ott állt előttem és mélyen a szemembe nézett.
- Igaza volt az öcsémnek! – suttogta. Tényleg olyan vagy, mint egy angyal. Gyönyörű angyal, aki azért jött a földre, hogy rátaláljak, és soha többé ne engedjem el.


Átkarolt, és pillekönnyedén megcsókolt. Karjaimat ösztönösen a nyaka köré fontam, és közelebb húzódtam hozzá. Csókunk közben végigsimított a hátamon és a törölközőm a földre csúszott. Ott álltam teljes önnön valómban előtte, de érdekes módon nem zavart. Csak arra tudtam gondolni, hogy ő itt van velem.
És többet akartam, de agyam legmélyén tudtam, hogy nem ez az alkalmas idő és hely vágyaink megzabolázására.


Ő is megérezhette, mert egy hatalmas sóhaj közepette elengedett, és hátrébb lépett. De a testem nem akart engedelmeskedni elmém akaratának, kezeimmel utána kaptam, mintha attól félnék, hogy eltűnik ez a törékeny csoda.
- Nem Angel, ne így! – kérlelt.
- Miért ne? – néztem rá vágytól csillogó szemekkel.
- David – bökött az ajtó felé. A másik szobában tévézik. Ígérem egy nap az enyém leszel! Azt akarom, hogy senki se zavarhasson meg, hogy egész éjjel veled lehessek. Semmit sem szeretnék jobban, hidd el! De ez most nem fog menni - mondta csalódottan.
- Megértem. De ha most nem haragszol, felöltöznék! – azzal hátat fordítottam neki, hogy nem lássa rajtam a csalódottságot.


Halkan kiment a szobámból, nekem meg muszáj volt leülnöm az ágyra. Egész testemben remegtem, olyannyira felkavart ez a kis közjáték. Semmit sem akartam jobban most, mint az ölelésében elveszni, eggyé válni vele, de tudtam, hogy igaza van. Erőt vettem magamon, felöltöztem és kimentem hozzájuk.
David mintha semmit sem vett volna észre az egészből, a tv előtt ült és kukoricát majszolgatott.
- Mehetünk?- kérdeztem őket, bár Tylerre rá sem mertem nézni, mert tudtam, ha megteszem, akkor Davidet rövid úton kiteszem a lakásból. Ezért inkább elkezdtem a kulcsom után matatni a táskámban.


Mivel Tyler kocsival jött, nem kellett sétálnunk a kávézóig. Úgy döntöttem, hátraülök, mert nem bírtam volna elviselni tettek nélkül Tyler közelségét, amin ő kicsit csodálkozott, de nem szólt semmit. Útközben többször rám nézett a visszapillantóból, amire én minden egyes alkalommal mosollyal válaszoltam. A gondolataim közben hevesen cikáztak a fejemben. Nem értettem hogyan tárulkozhattam ki ennyire egy olyan valaki előtt akit alig negyven nyolc órája ismerek. Soha nem történt még velem ilyen. Voltak kapcsolataim de ennyire nem hamarkodtam még el a dolgokat. Mindig azon az állásponton voltam , hogy ha fiúnak számítok valamit, akkor meg tudja várni azt az időt, amikor én is készen állok. Igaz, csak egy olyan srác volt akinek odaadtam magam, de szörnyű nagy csalódás ért. Amiről ilyenkor egy fiatal lány álmodik, a közelében sem volt. Nem volt se tűzijáték, se rakéták, se csillagok. Nem voltak igaziak a vágyak, csak megtörtént.


Tylerrel más volt, vele az első pillanattól fogva ott repkedtek a szikrák a levegőben. Ha csak arra gondoltam, ahogy hozzám ért, libabőrös lettem.
Megérkeztünk a kávézóhoz, én meg úgy vágódtam ki az autóból, mint akit kergetnek. Szerencsére jó sokan voltak, így Vickynek nem volt ideje kérdezősködni.


Bevágtam magam mögött az iroda ajtaját, és lehuppantam Will karosszékébe. Nem értettem saját magamat. Miért menekülök, mint egy riadt kismadár, ha közben meg vágyom az érintésére? Nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy könnyen kapható, ledér nőszemély lennék, de azt sem akartam, hogy esetleg úgy érezze, megbántam. Mert nem bántam meg egyetlen pillanatát sem a ma reggel történteknek. Hittem, bíztam abban, hogy megérti mi zajlik le bennem. Aztán egy hirtelen elhatározástól vezérelve felpattantam és kimentem a pulthoz.
- Vicky, vedd le a kötényed, légy szíves. – mondtam neki.
- Valami rosszat tettem?- rémüldözött.
- Nem, dehogyis! - Nyugtattam meg. - Csak arra gondoltam, hogy mostanában túl sokat dolgoztál helyettem, amit rettenetesen sajnálok.
- Ugyan, ne sajnáld! Szeretem csinálni, és a pluszpénz sem jön rosszul - vigyorgott.
- Akkor is. Kapsz két szabadnapot! Menjetek el Daviddel moziba, sétáljatok, vagy bánom is én, de ma és holnap látni se akarlak! – Mondtam neki vidáman, miközben magamra vettem az egyenruhát.
- Biztos?
- Holt biztos, úgyhogy gyerünk, sipirc kifelé!
- Kösz Angel! – hálálkodott. - Tényleg angyal vagy!
- Ma te vagy a második, aki ezt mondja. Még a végén elbízom magam! – Nevettem.
- Igen? Ki volt a másik? – Kíváncsiskodott.
- Az mindegy, de nyomás, mielőtt meggondolom magam.
- Már itt se vagyok! – kacagott és eltűnt a csodálkozó Daviddel együtt.


Végigsimítottam a lakkozott, sötét mahagóni színű pulton. sok emlékem kötődik ehhez a darabhoz, és mosolyognom kellett.
- Szeretem, mikor mosolyogsz! – Hallottam meg Tyler hangját.
- Szeretek mosolyogni – mondtam én.
- Feltéve, ha nem vagyok a közeledben igaz? – Kérdezte csalódottan.
- Nem, ez nem igaz! Szeretem, ha a közelemben vagy, csak...
- Csak?
- Meg kell értened Tyler, nekem ez teljesen új és nem tudok mit kezdeni vele. Én még soha nem éltem át ilyet.
- Értem én persze. Ma te vagy a soros?- váltott hirtelen témát.
- Öhm, igen. Adtam Vickynek egy kis szabadidőt. Az utóbbi pár hétben nagyon sokat volt itt, és ez részben az én hibám. Úgy szerettem volna megköszönni, hogy ma és holnap nem kell bejönnie.
- Akkor csak az enyém vagy ma?
- Persze. Meg a vendégeimé, és a szállítómé és…
- Jól van értem. De zárás után megiszol velem valamit?
- Szívesen! – villantottam rá egy újabb mosolyt, amitől neki is felderült az arca. Hová mennénk?
- Arra gondoltam, hogy maradhatnánk itt is. Hozok valamit, ami illik a hangulathoz, és itt biztosan kettesben lehetnénk.
- Rendben. Hatkor zárok.
- Nem felejtem el! –ígérte.


A nap további része hamar elszállt De háromnegyed hatkor Tyler még nem volt sehol. Kicsit csalódott voltam, azt hittem itt fog topogni és ha kell egyesével hajítja ki az embereket.
Hat óra előtt pár perccel azonban megszólalt a kis csengő az ajtó felett, fel sem kellett néznem ahhoz, hogy tudjam ki áll a pult előtt. A szívem örömtáncot járt a mellkasomban.
Mikor az utolsó vendég is elhagyta az üzletet bezártam az ajtó, és elfordítottam a „nyitva” táblát.
Éreztem, ahogy két erős kar hátulról átkulcsolja a derekamat. Jólesően bújtam bele az ölelésbe, kezeimet az övér téve.
- Nagyon elfáradtál ma? – kérdezte kedvesen.
- Nem igazán. Igazából már nagyon hiányzott! – válaszoltam.
- Nekem meg ez hiányzott. – mondta és maga felé fordított. Lehajtotta a fejét, ajkait az enyémhez érintette.


Félve viszonoztam a csókját, de a magabiztossága erőt adott. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett, egészen addig, amíg mind a ketten ki nem fulladtunk a levegőhiánytól.
Belesóhajtottam a csókba és elhúzódtam tőle. Meglepődött, de nem tette szóvá, inkább követett a pult mögé. Összeszedtem az üres poharakat, a mosogatóba pakoltam, és vizet eresztettem rájuk.
Egy darabig nézte, ahogy rutinszerűen végzem a munkám, de megelégelhette a dolgot, mert mikor a raktárból jöttem kifelé, elkapott, és a falhoz szegezett.
- Miért félsz tőlem Angel?
- Nem félek. Most már nem – súgtam.
- Hogy csinálod ezt? Nézz rám, olyan vagyok mint egy nagyra nőtt kamasz, aki élete első csókját kapta! Nem angyal vagy te, hanem egy boszorkány! Az én édes boszorkám! – hangja elhalt, és olyan erővel csapott le a számra, ahogy még soha.


Egyik kezét az arcomra, másikat a csípőmre tette, és magához húzott. Nyelvünk egy ősi tánctól hajtva űzte a másikét. Tudtam, hogy innentől nincs megállás de nem is akartam. Érezni akartam az illatát, a bőre érintését. Hallani akartam a zihálását. Kezemet a pólója alá csúsztattam és simogatni kezdtem a hátát.


Ajkaink csak egy pillanatra váltak el, amíg megszabadultunk a ruháink egy részétől. Mikor a felsőmet vette le észbe kaptam.
- Tyler... – nyögtem.
- Hmm?
- Talán nem itt kellene...
- Igazad van – emelte fel a fejét. Ölbe kapott és lerohant velem a lakásához. Örömmel vettem észre hogy ő pont olyan izgatott, mint én, mert miközben előkereste a kulcsait remegett a keze.


Még be sem csukódott mögöttünk az ajtó, hozzásimultam. Nem beszélt egyikünk se, csak egymásra néztük és tudtuk mire gondol a másik. Összefonódva, botladozva, egymást el nem engedve értünk be a hálószobájába. Elbódított a mindenhol érezhető arcszeszének illata. Remegő kézzel segítettem le a pólóját, amíg ő a melltartóm kapcsával volt elfoglalva. Mikor végre sikerült megszabadítani tőle, gyengéden az ágyra fektetett, és mellém feküdt. Éreztem bőröm alatt a hűvös lepedőt de ez sem segített lehűteni lángoló testemet. Tyler fölém gördült, apró puszikkal elborítva a bőröm minden egyes szegletét. Nem hittem el hogy létezik ekkora boldogság a földön. Ahogy haladt egyre lejjebb, úgy nőtt a számat elhagyó kéjes kis sikolyok száma. A combom belső feléhez érve, úgy éreztem nem bírom tovább. Megmarkoltam a takarót, és tekeregni kezdtem, könyörögve a megváltásért, de Tyler csak egyre jobban űzött a forróság felé. Muszáj volt visszahúznom magamhoz, hogy nehogy egyedül érjek a csillagok közé. Villámgyorsan levette a nadrágját és visszabújt mellém.


Most rajtam volt a sor, egy hirtelen csellel fölé kerültem és diadalittasan néztem le rá, amit ő szemmel láthatólag élvezett. Végigcirógattam izmos mellkasát, számmal követve a kezem útját. Mikor érzékeny részhez értem volna Tyler a hátamra fordított és a lábaim közé feküdt. Meg nem szűnő simogatások közepette lassan, óvatosan birtokba vette a testemet, először finoman, majd egyre gyorsuló mozgással. A kéj, amit akkor éreztem semmihez sem volt hasonlítható. Úgy éreztem lebegek, és nem is akarok többé visszatérni a földre. A pokol tüzében égtem, de ez a tűz édes volt és mámorító. Egyre gyorsabban mozgott, fokozva ezt az édes poklot, míg végül egyikünk se bírta tovább. A katarzis pillanatában egyszerre kiáltottuk a másik nevét, beleveszve a semmibe.


Csak pihegtünk egymás mellett, csendesen, de szólni egyikünk se akart. Átölelt, én belebújtam az ölelésbe, de mielőtt elaludtam volna, hallottam, ahogy a fülembe súgja: Szeretlek Angel!
Boldog mosollyal az arcomon aludtam el, és álmomban olyan közel húzódtam hozzá, amennyire lehetett.


Másnap reggel madárcsicsergésre és napsütésre ébredtem. Nem gondoltam volna, hogy egy reggel lehet ilyen szép is. Éreztem, ahogy Tyler karja a derekamra nehezedik, hallottam halk szuszogását. Nem mertem megmoccanni, mert attól féltem, mindez csak álom és eltűnik, mint egy látomás, de fél másodperccel később már az arcát néztem, ahogy békésen alszik. Kezemmel végigsimítottam az arcán, amire kinyitotta a szemét.
- Szia, angyalkám – mondta álomittasan.
- Jó reggelt! – Feleltem halkan.


Most már teljesen ébren volt. Rám nézett, és ugyanazt az izzó, sötét vágyat láttam rajta, mint előző este. Nyeltem egy nagyot, a szám kiszáradt, a tenyerem izzadt, sürgősen ki kellett találnom valamit, különben sose mászunk ki az ágyból.
- Tyler, ne nézz így rám, mert nem állok jót magamért! – tréfálkoztam vele.
- Hogyan nézek? – vetette be a csábítás minden trükkjét, amivel majdnem sikerrel is járt.
- Nem lehet kedvesem – csitítottam, de az ellenállásom rohamosan csökkent.
- Miért? – Nézett rám nagy kutyaszemekkel.
- Mert ma dolgoznom kell, azért. Nem emlékszel? Vickynek szabadnapot adtam.
- De nem lehetne, hogy mégis…
- Nem Tyler. Nem hívhatom be azzal, hogy: Bocsi, de Tyler nem hajlandó kiengedni az ágyból! Az egész este a miénk lesz és ha szeretnéd, az éjszaka is! – csíptem meg játékosan, amivel végzetes hibát vétettem. Egy pillanat alatt fölém kerekedett és olyan erővel nyomott neki az ágynak, hogy mozdulni sem tudtam.
- Tyler ez nem vicces! Azonnal engedj el! – Nevettem.
- Biztosan ezt szeretnéd?- Kérdezte, az arca vészesen közelített az enyémhez.
- Igen – de a hangomban nem volt semmi magabiztosság, hagytam, hogy lágyan az ajkaimhoz érjen.
- Még mindig menni akarsz? - Kérdezte rekedten. Válaszul magamhoz húztam, átkaroltam a nyakát, majd nagyon csábosan megcsókoltam.
- Muszáj, sajnálom – csusszantam ki alóla, és öltözködni kezdtem. Csalódottan nézett rám, és a szívem visszahúzott volna mellé a pihe-puha ágyba, de tudtam hogy az eszemre kell hallgatnom. Ő is kimászott az ágyból, akkor döbbentem rá, hogy teljesen meztelen.


Szájtátva néztem az izmos testét, járása olyan ruganyos volt, akár egy párducé. Szinte fel sem tudtam fogni, hogy egy ilyen kiállításra való pasi mit lát bennem. Nem tartottam magam különösen szépnek, bár a hajam mindig felkeltette a fiúk figyelmét.
Ösztönösen el akartam fordulni, de aztán rájöttem, hogy hiábavaló lenne, hiszen együtt töltöttem vele az éjszakát mindenféle gátlások nélkül.


Mielőtt kiléptem volna az ajtón, utoljára kaptam egy búcsúcsókot, és magához ölelt.
- Nemsokára fent vagyok nálad! – ígérte.
- Tyler? – szóltam halkan.
- Igen?
- Szeretlek! – mondtam olyan csendesen, hogy azt gondoltam meg sem hallotta.
- Én is szeretlek kis boszorkám!- húzott újra magához. Este beszélünk oké?
- Jól van. Most megyek.


Nagyon nehéz szívvel hagytam ott a kis lakást, és benne boldogságom tárgyát. Legszívesebben visszarohantam volna, hogy a karjai közt ismét megálljon az idő.
Pár perccel nyitás után bevágódott David. Futhatott, mert szaporán szedte a levegőt.
- Angel, muszáj velem jönnöd!- mondta izgatottan.
- Megőrültél? És ki marad itt? Különben is hová kellene mennem?
- Kérlek, ne kérdezz semmit, csak gyere. Vicky mindjárt itt lesz, addig beáll helyetted!


Még a kabátomat se volt időm felvenni, mert David megfogta a kezemet, és húzott maga után, egyenesen a központ felé. Rémképek tárultak elém, vajon mi történhetett. Láttam tüzet, balesetet, még földrengést is.. A kapu előtt azonban meglepő látvány fogadott. Tyler várt egy szál virággal a kezében.
- Mi folyik itt? – kérdeztem haragosan.
- Fogalmad sincs arról, hogy milyen nap van ma igaz?- Vigyorgott David.
- Nem, miért milyen nap van? – Lázasan kutakodtam az gondolataim között, de nem találtam semmi említésre méltót.
- Tényleg nem tudod? - Csodálkozott David.
- Tényleg nem.
- Na, akkor tényleg, meglepetés lesz az, ami bent vár! – Ujjongott.


Nem értettem, mi ez a felhajtás, de követtem Davidet az épületbe. Tyler átölelte a derekam, és rejtélyes mosolyával rám nézett.
- Ne haragudj Angel, de most el kell takarnom a szemed! – Választ se várva mögém lépett és kezeit a szemem elé rakta.
- Tyler ne! - kértem, de nem használt.
- Bízz bennem! – súgta bele a fülembe. És én bíztam.


Hallottam, ahogy nyílik a nagyterem ajtaja és odabent mozgolódás támadt, majd csend lett. David elkezdett visszaszámolni.
- Három..kettő... egy... most!!- Kiáltott, Tyler pedig levette a kezét. Időm se volt körbenézni.
- Boldog születésnapot Angel! – Zúgott a tömeg. Zavartan pislogtam hol Davidre, hol Tylerre. A tömeget a barátaim és a központ béli munkatársak alkották. Milyen nap is van ma? Augusztus huszonnyolc. De hisz ma van a szülinapom!
- Teljesen ki is ment a fejemből! Köszönöm srácok, nem is tudom, mit mondhatnék. Én… én szóhoz se jutok!
A könnyek ellepték a szemeimet, de csak a boldogságtól. Mindenkit végigölelgettem, és megköszöntem, hogy gondolt rám. De még nem volt vége a meglepetéseknek. Mintha varátsütésre történt volna, szétnyílt a tömeg és akkor megláttam valakit. Valakit, akinél nem hiányoltam senkit jobban. Először mozdulni sem tudtam, de ő lépett egyet felém, ami nekem is megadta a lendületet.
- Will! - Sikítottam és zokogva a nyakába borultam. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt van. Mikor kissé megnyugodtam, végignéztem a tömegen, és abban a pillanatban tudtam, hogy Willnek igaza volt egykor. Soha nem leszek már egyedül, hisz ez a sok ember miattam van itt, és nem lehetek elég hálás a sorsnak, amiért nekem adta ezeket az embereket.
- Na, kislány, mit szólsz, milyen lovagod van?- Nézett Tyler felé Will.
- Mit kéne szólnom? – Csodálkoztam.
- Hja, ha ő nincs, akkor én sem lennék itt – kacsintott rám.
- Ez igaz?- Néztem rá a kedvesemre.
- Gondoltam örülnél neki – tárta szét a kezeit.
- De... hogyan? - Egyik ámulatból a másikba estem.
- Nem volt egyszerű, de érted mindent… - mondta halkan. - Tudtam, hogy a barátod nélkül nem lenne az igazi.
- Istenem Tyler, mivel érdemeltelek én ki? - Bújtam hozzá.


A jelenlévők körénk gyűltek, és kaptam egy össznépi, hatalmas ölelést. A föld felett szárnyaltam a boldogságtól, amit sok barátnak köszönhettem.
Egyrészről itt volt Will, aki az életem mentette meg. Aztán David és Vicky. Ők ketten olyanok voltak nekem mintha a testvéreim lettek volna, ott voltak, amikor kellett.


És Tyler. Az én csodám, a világom, az életem. Olyan mintha száz éve ismerném, nem csak pár napja. Az érzések, amiket bennem ébresztett, tőle kaptam felfoghatatlanok. Nem e világról származtak, ebben biztos voltam, mert ha létezett volna, akkor nem lenne ennyi szomorú ember.


Szerettem volna átölelni az egész világot, és benne mindenkit, aki fontossá vált az életemben, de a sors mást akart. A görcsroham ádáz ellenségként csapott le rám, sunyi alantas módon, megvárva életem egyik legszebb pillanatát. Éreztem a számban a vér fémes ízét. Szédültem.
Az utolsó emlékeim egyike, hogy Tyler rémült arcát láttam magam előtt, aki odaszalad, és elkap mielőtt a földre zuhantam. Hallottam kétségbeesett hangját, arra bíztatván, hogy nem lesz semmi baj, minden rendbe fog jönni a mentő már úton van.


Szólni akartam, hogy nincs semmi baj, itt állok mellette, de nem figyelt rám. Egyre csak a földön térdelt, valami fölé hajolva és sírva kérte, nem hagyjam el. Nem értettem, miért van mindenki ilyen gyászos hangulatban, egészen addig, amíg meg nem láttam mit ölel olyan keservesen Tyler.


Engem.


A terembe berohanó orvosok próbáltak újraéleszteni, de nem jártak sikerrel.
Teljesen lefagytam. Ne! Nem most! Miért? Miért én kellek neked, Istenem? Miért? – zokogtam saját testem fölött. Fájt Tyler szívszaggató sírása, könyörgése, és én nem tehettem semmit, hogy megvigasztaljam és elmondjam neki, nincs semmi baj. Csak álltam ott tehetetlenül, abban bízva, hogy ez csak egy rossz álom és fel fogok ébredni. De semmiféle praktika nem hozta meg a várva várt ébredést. csak akkor döbbentem rá a valóságra, mikor az orvos közölte: késő, már nem tehetnek semmit.


Nem akartam elfogadni, elhinni. Görcsös igyekezettel próbáltam visszajutni halott testembe, védve azt a pár boldog pillanatot, ami nekem jutott.
- Angela! – hallottam egy sóhajnál is halkabb hangot, de nem akartam figyelni rá. Nem akartam tudni, mi van a túloldalon, itt akartam maradni a szerelmemmel, az életemmel együtt. - Angela, nem küzdhetsz örökké!- hallottam újra a hangot, ami egyre ismerősebbnek hatott. Elhatározásommal ellentétben hátrafordultam és az édesanyámat láttam magam előtt.
- Anya? – Sírtam. – Anya, miért? Miért most? Nem akarok itt lenni, vissza akarok menni! - toporzékoltam.
- Semmi értelme ennek kislányom. Nem tehetsz ellene semmit. Az idő mindnyájunknak véges és a te időd most jött el. Sajnálom. Most velem kell jönnöd.
- Nem! Nem megyek innen sehová!
- Jönnöd kell, nincs választásod.
Kettéhasadt szívvel, lemondóan követtem anyámat, ki tudja, hova.


Két héttel később, a temetésemen nem voltak sokan. Mindössze négy ember állt a sírnál, hallgatva a papot, aki nagyon szép misét mondott. Elmondta, hogy milyen szomorú, mikor egy fiatal lelket betegség miatt veszítenek el. Mikor végzett a misével, Will, David, Vicky és Tyler egy-egy szál virágot dobtak a földkupac tetejére majd csendesen, lehajtott fejjel elindultak.
Csak Tyler maradt még ott és könnyes szemmel azt kérdezgette: Miért?
Will a háta mögé lépett, rátette a kezét a vállára és halkan így szólt:
- Nem tehettél volna semmit. Angela- nak alattomos betegsége volt, amivel még az orvosok sem vehették volna fel a kesztyűt. A rák egy durva és mocskos dolog és neki különösen ritka helyen volt. Ezért voltak a korábbi görcsök is. Szóval, ne magadat okold, fiam.


Tyler nem szólt semmit, csak bólintott. Mielőtt elindult volna belesuttogott a szélbe.
- Szeretlek Angel, amíg élek. Csak te leszel.


Innen fentről nézve, megértettem néhány dolgot. Mindenkinek néhány perc boldogság jut csak az életben és ezt ki kell használni, mert nem tudhatjuk, mikor jár le az időnk.


Amíg csak létezek, várni fogok Tyler-re, itt, a felhők felett. Mert itt már nem csak egy perc boldogság jár.